•  
  •  
  •  

Akinek volt kutyája, vagy van kutyája, annak biztosan van legalább egy kutyatörténete. A felejthetetlen Alexről, az igazi kutyámról nekem is volt, de a történet egy régebbiről szól: Topiról, akinek a „hivatalos” neve Topáz volt, egy drágakőről kapta, és Újpesten, a Tavasz utcában élt, a Szikora házban. Ott lettünk barátok, amikor mi az Apolló házból odaköltöztünk 1956 augusztusában.

Topi fekete volt, barna „mandzsettákkal”, és fajtájára nézve gordon szetter, azaz egy ír szetter és egy angol szetter szerelméből származott. Mindjárt összebarátkoztunk, mert gyerek és kutya azonnal barátokká válnak, én 11 éves voltam akkor, Topi nem volt fiatal, de öreg kutya sem.

Bennem úgy él Topi emléke, hogy a verőfényes októberben ott ül az ajtónk mellett, és vár. Valakit a kapu felől vagy valakit a Szikora lakásból, de a mi ajtónk mellett hevert, akár órákon át. Nyugodt kutya volt, nem az ugatós fajtából.

Aztán jött a történelmi október, ami Újpestet is elérte. A Tavasz utcát nem annyira, hiszen túl volt a központon, de mégis, talán minden házban volt valami, ami az „eseményekhez” kapcsolódott.

Nálunk Szikora Magdi udvarlója, Lajos beállt nemzetőrnek, nővérének, Hildának a fiúja, Gyurka sajnálta, hogy nincsenek bokszedzések, ahova engem is levitt párszor, hátha lesz belőlem bunyós. Nem lett. Vele nagyon összebarátkoztunk. Lajossal nem annyira, pedig minden este ott voltak Szikoráéknál a forradalom napjaiban. Meg előtte is.

Gyurkát nagyon szerettem, olyan 10-12 évvel lehetett idősebb nálam, Hildát és Magdit is, de Lajossal inkább csak elvoltunk, ő nem haverkodott. Amikor országos lett a kalandvágy, egy este bejelentették, hogy disszidálnak. Hívtak minket is, meg is zavart bennünket a gondolat, de nem vállaltuk, maradtunk. A búcsúzásukba belebetegedtem! Azt az estét, indulásuk estéjét, soha nem felejtem el, amíg élek! Gyurka nekem adta az amerikai bicskáját, fogadkoztak, hogy amint tudnak, jelentkeznek, és mindenki sírt. Topi nem tudta mire vélni a dolgokat, de hogy szólhatott volna bele a nagyok dolgába? Azt érezte, hogy baj van.

Másnap az élet ment tovább, fájdalom ide, kiborulás oda: anyám levitt a nagyanyámhoz az Árpád útra, én meg onnan mentem iskolába. Illetve Topi kinyitotta a kaput – ez volt az egyetlen mutatványa, mert nem volt egy produkálós kutya – és jött utánunk. Vele villamos szóba sem jöhetett, így végig gyalogoltuk a napsütötte Árpád utat, Topit nem lehetett visszaküldeni. Se szép szóval, se utasítással, jött mellettem rendületlenül! Az Árpád 38-ban aztán kénytelen volt megmaradni, mert rácsuktuk az ajtót, amit már nem tudott kinyitni. De békésen töltötte a délelőttöt, ott feküdt nagyanyám ágya alatt és várt. Aztán megjöttem a suliból és indulás haza.
A titok örökre titok maradt: hogy érezte meg a kutya, hogy nekem milyen elmondhatatlan fájdalmat okozott Gyurka, Hilda, Magdi és Lajos disszidálása? De megérezte. Sem azelőtt, sem utána többet nem kísért el az iskolába.

Réti János