Az Újpesti Városvédő Egyesület tagjaival 2014. november 8-án újabb kirándulásra indultunk. Minden út egyik legfontosabb kérdése, unalmas is lehet, milyen időre számíthatunk. Aggódva figyeltük az időjárás jelentéseket és bíztunk abban, hogy az égiekkel jó kapcsolatot ápoló társunk most is intézkedett. Szomorkás, ködös időben találkoztunk.
Az utat Bodnár Éva szervezte, aki ezen a vidéken nőtt fel, gyakran jár haza és tanítóbarátnőjével is tartja a kapcsolatot, aki házi, finom süteményekkel megvendégelt minket.
Tokaj-Hegyalját a 18. századtól nevezik így. 2002-től az UNESCO felvette listájára, a világörökség része, a Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj cím tulajdonosa a borászata, építészeti öröksége és a helyi hagyományok őrzése okán. 87 km hosszan 3-4 km szélességben terül el a Zempléni-hegység déli, délkeleti lábánál.
Kontinentális éghajlaton, vulkánikus kőzeten kialakult talajon teremnek a jellegzetes ízű, illatú, zamatú, színű, magas alkoholtartalmú híres borok alapjául szolgáló szőlők. A különleges borfajták pedig biztosítják a kitűnő minőséget. A természeti adottságok együttesen okozzák az aszúsodást, valamint a nemes pincepenész, ami hazánkban csak itt (Európában még a Rajna mentén) fordul elő, adják különleges élvezeti értékét. Már a honfoglalás előtt is készítettek bort a vidéken. A tatárjárás után IV. Béla olasz gazdákat hívott az országba, ők hozták és honosították meg a ma már magyarnak hitt furmint szőlőt.
A háromórás út alatt reménykedve figyeltük a nap erőlködését, ahogy a ködből kivillantotta fakó sugarait, hogy elűzze a szürke párát. Vizsolyban már napsütés fogadott minket, a természet gyönyörű színekben pompázott. Sok macskával találkoztunk utunk alatt, mindegyik kellette magát, simult, hízelgett, örömére sok állatot kedvelő útitársunknak. Itt is volt két napozó szőrmók, “akik” elűzték a néhány perces várakozás unalmát.
Vizsoly a Hernád völgyében fekszik, már az őskorban lakott volt. 1215-ben említik először, mint a királynéi ispánság székhelyét. A középkorban fekvése miatt (az északkeleti országok és Kassa felé vezető út közelében) jelentősége megnőtt. 1300-tól törvénykezési hely, néhány megyegyűlést is itt tartottak meg. Érdekes és ma már elképzelhetetlen, hogy perdöntő párbajok színhelye volt: azaz, ha jól értem, esetenként párbajjal tettek igazságot.
Amiről ma híres, hogy itt nyomtatták ki és ma is itt őrzik a Károlyi Gáspár által készített első magyar nyelvű teljes bibliafordítást. Az akkori birtokos Báthory István és felesége 1588-ban könyvnyomtató műhelyt hozott létre a biblia magyar nyelvű fordításának nyomtatásához.
Károlyi Gáspár református lelkipásztor volt, később esperes. Valószínűleg szerb származású, eredeti neve Radics Gáspár, szülővárosa Nagykároly latin neve után Gaspar Carolius Pannoniusként hallani róla. Nagykárolyban, Brassóban és Wittenbergben tanult, hazatérve haláláig Göncön teljesített szolgálatot. A magyar nyelvű Biblia látogatottsága miatt ezen a napon is sokan voltak. Gyönyörű kályha lobogó tüze ontotta a meleget a fogadó helyiségben. A mennyezetet a református templomokra jellemző festett falapok burkolták, helyenként feliratokat is láthattunk. Az egyik: “Aki az államot szereti, az egy érdeket szeret, aki a hazát szereti, egy végzetet szeret”.
Tájékozott, a templom bemutatásában rutinos hölgy vezetett be minket a rendkívül hideg épületbe az oldalbejáraton át, részletesen bemutatva értékeit, freskóit (azt is megmondta, mit kéne látnunk) és a Bibliát, amiért idejöttünk. Belelapozhattunk néhány kiállított korabeli technikával készült könyvbe, sőt a híres Biblia előlapját – az idegenvezető vezényletével – közös erővel ki is nyomtattunk egy, a templomban elhelyezett kézi nyomtatóval.
Buszra szállva elindultunk Tállya felé, az úton messziről gyönyörködtünk Boldogkőváralja szép látványában. A község a 13. században ide telepített francia szőlőtermelők, borkészítők (feljebb említettem, hogy olasz bortermelők is letelepedtek a Hegyalján) a kiirtott bozótok után saját nyelvükön irtásnak nevezték el (taille: irtás). 1631-ben városi rangot kapott, ami fejlődése szempontjából meghatározó volt, fontos eseményeknek helyszíne lett. Számos régi, 4-500 éves háza is van, pincerendszerének egy része pedig még feltáratlan, sok érdekességet rejtegethet. A Rákóczi család gyakori tartózkodási helye. Állítólag Kossuth Lajost itt keresztelték meg az evangélikus templomban, de csupán a dokumentum volt itt, ami egy tűzvészben megsemmisült. Ide temették Lavotta Jánost, a “verbunkos zene atyját”. Gótikus katolikus templomát a 18. század végén barokk stílusúvá alakították, belső berendezése rokokó, és itt található Maulbertsch egyik festménye is.
Tállya Európa közepe – az itt lakók szerint, és hivatalosan is elismerték (kik?) 1992-ben. Bár nem igazán tudni, hol is van ez, a tállyaiak magukénak vallják és egy főnix madarat ábrázoló szobrot állítottak a kőből kirakott Európát ábrázoló parkocska közepébe. Szárnyai szorosan teste mellett vannak, végei lefelé mutatnak – remélhetően nem iránymutatás, jelen korrajz Volodimir Scsur ukrán szobrász megfogalmazásában.
Tállya igazán boráról híres. IV. Pius pápa úgy gondolta a tridenti zsinat idején, hogy a magas méltósághoz ilyen kiváló bor méltó. Híres bora az aszú, amit először Lórántffy Zsuzsanna titkára készített. A közeli Göncről pedig a gönci hordót ismerhetjük, mint mértékegységet, ami kb. 136 liter. Tállya elsőként a világon 1737 óta zárt borvidék, sem szőlőt, sem mustot, sem hordós bort bevinni nem szabad.
Folytattuk utunkat Mádra, ahol a felújított és működő zsinagógát néztük meg. Maga a település már az őskorban is lakott volt, a 13. században mezővárosként említi írásos emlék, a tokaji várhoz, majd a regéci várhoz, később Tállyához tartozott. Szőlőtermesztést lakósai 1600 éve folytatnak a domboldalakon. A török kétszer égette fel, kétszer pusztított pestisjárvány, 1694-ben sáskajárás tarolta a növényeket, a következő évben jégeső tette tönkre a termést. 1700-ban a Rákóczi-család tulajdonába került, komoly szőlő- és bortermelés indult meg támogatásukkal, még Thököly Imre is hazaengedte katonáit a szüretre. Később az adók és a rossz időjárás miatt a település elszegényedett.
Fehér Barnabás gondnoktól sokat tudtunk meg az ide betelepült zsidóságról. 1750-ben érkeztek meg az első betelepülők Galícia környékéről. Egy kis templomuk helyére két tehetős borkereskedő kezdeményezésére kezdték el a zsinagóga felépítését. A családok minden tagja részt vett a kövek hordásában, hogy idegen kéz ne érintse azokat. Olasz mesterek építették lengyel-litván reneszánsz stílusban a hagyományok figyelembe vételével, 1795-ben adták át és szentelték fel. Kívülről barokk és copf stílusjegyeket hordoz. Az épületről és a hívők akkori életéről keveset tudni, mert levéltára teljesen elpusztult. A zsinagóga szomszédságában a tetszetős rabbi képző tornácos épülete ma még elég romos állapotú, felújítása tervben van. Szép helyen, egy kis dombon áll kellemes kilátással a településre.
Fehér Barnabás kellemes, tréfálkozó, sok viccel tarkított vezetése, ismertetése bizonyította, hogy komolyan veszi feladatát. Amit ma látunk 2004 áprilisára készült el egy New York-i szervezet és a magyar Kincstári Vagyonkezelő támogatásával. A második világháború után az épületet magára hagyták, falának egy része ledőlt, teteje beázott, a rabbiházban pedig lakásokat alakítottak ki. Könyvtárát, bútorait elégették, a kőfaragványokat, kővázákat elhordták vagy ledöntötték, helyenként szándékosan megrongálták. Mád lakossága 1944-ben 4000 fő volt, közülük 800 zsidó. Kétszázan elmenekültek, hatszázat elhurcoltak, közülük háromszázan odavesztek. Nevük a zsinagóga belső falán olvasható. Jelenleg egy sincs Mádon, a gondnok is római katolikus vallású, aki nagy tisztelettel beszél róluk, nagy odaadással ápolja és mutatja a rábízottakat. Egy kis múzeumot is kialakítottak, ami a szertartásokba, szokásokba enged bepillantást. A gyönyörűen felújított épületben a tóraolvasó asztal feletti kupola uralja a tér közepét. A gazdagon festett falak növényeket, indákat ábrázolnak, a vallás kötelező szimbólumai szépen illeszkednek a többi díszítésbe. A munkálatok befejezése után 2005-ben elnyerte az Európa Nostra díjat.
A település egyetlen emeletes háza, (ahol szervezőnk is lakott gyermekkorában) előtt egy faragott fatörzs áll a község fennállásának 750. évfordulója tiszteletére felállítva. A tetszetős Kúria Hotel hangulatos éttermében elfogyasztottuk ebédünket, megalapozva és felvértezve az alkoholos italok okozta megpróbáltatásokra.
Elindultunk Tarcal felé, ahol egy szőlősgazda várt ránk feleségével és három szép lányával. Alkonyodott már, ferdén sütött a nap, így a hegyoldal földes útján kapaszkodva lefoglalt minket a távolság leküzdésére tett erőfeszítésünk. Nem volt messze, viszont már eléggé fáradtak voltunk. Egy apró kutyus mérgesnek tűnő ugatása fogadott minket megelőzve a házigazdákat.
Elkerítve egy őzgida apró hangokat adva fürkészte valamelyik gondozóját, távolságot tartva kíváncsi szemünktől és kezünktől. Jellegzetes pálinkával fogadtak minket, amiben aszúszemek is voltak. Aztán levezettek minket egy borospincébe, kevesen fértünk el, így sokan fent maradtak a két terített asztal mellett. Sorba kóstoltatták (kóstolás= egy korty, ha nem ízlik, ki lehet önteni egy kancsóba) a táj jellegzetes borait, gondosan felépítve a rituálét, a sorrendet, részletesen ismertetve az italok sajátosságait. Aztán megérkezett felmentő seregként a kacsazsíros kenyér hagymával. Aki nem kóstolgatott (volt ilyen!), az is szívesen fogyasztotta a borkorcsolyát, pedig ebéd után voltunk. A kicsi kutya időnként megugatta, aztán megkergette az egyre nagyobb számban előmerészkedő cicákat, nagyobb macskát. “Ő” húzta a rövidebbet, pórázra kötötték. Miközben vásároltunk lekvárt, mézet és persze bort meg pálinkát, a nap teljesen eltűnt a fejünk felett elterülő vékony esőfelhő mögé. Majdnem teljesen besötétedett, mikor lefelé igyekeztünk, ahol a busz állt. Vidáman, jó hangulatban foglaltuk el helyeinket felkészülve a hazafelé útra.
Ezen a napon hazánknak egy olyan tájegységével ismerkedtünk meg, ami történelmünk és gazdaságunk, gazdagságunk hordozója. Nem csak az ital az, ami jelentőségét adja, hanem a hozzá tartozó iparágak és a sok munka, ami a fejlődést biztosítja. Világhírünk egyik hordozója, büszkeségünk megtestesítője. Bár én magam nem vagyok borkedvelő, de hasznosságában, élettani hatásában hiszek. Egészségünkre!
Somorjai Edéné