A legutóbbi írásunkban megígértem, hogy folytatom családunk viharos történetét. Hát legyen!
Apai nagyapámék 1942-ben költöztek Budapestről Újpestre. Miért? Nem egyszerű a magyarázat. Nagyapám a felvidéki Privigyéről (ma Prievidza, Szlovákia) származik. A trianoni békediktátum szerint mindenki annak az államnak az állampolgára lett, ahol született. A magyar hatóságoknál lehetett kérelmezni, hogy maradjon a magyar állampolgárság, de nagyapám ki nem állhatta a hivatalokat, nem intézkedett. Aztán a zsidótörvényeknél mindenkinek igazolnia kellett származását, s ekkor derült ki számukra, hogy csehszlovák állampolgárok. Külföldi állampolgárok pedig nem lakhattak a fővárosban, ezért költöztek a közeli Újpestre. Amikor ’45-ben bejöttek az oroszok, nagyapám el tudott velük beszélgetni szlovákul, ráadásul, mint csehszlovákok, egy győztes hatalom polgárai voltak.
Dédnagyapám a privigyei gimnáziumban tanított latint és történelmet. 1894-ben született nagyapám ide járt, de szégyen, nem szégyen, az érettségin megbukott, és soha nem tette le, anélkül is boldogult, mint ügyes ingatlanügynök. (A szocializmus bejövetelekor ez az állás megszűnt, de nagyapám maradt a szakmájánál, az újpesti FIK (Fővárosi Ingatlanközvetítő Vállalat) irodavezetője lett. Az iroda az Árpád úton volt, közel a lakásukhoz (most Lőwy Ignác utca) s így minden délben hazajárt ebédelni. Érdekességként elmesélem, hogy nagyapám gimnáziumi iskolatársa volt Gömöri Jenő, a Modern Könyvtár főszerkesztője. Ez a könyvsorozat 1910-től 1920-ig jelent meg, 651 kis kötetet adtak ki. Ez a magyar könyvkiadás leghosszabb sorozata. Itt jelent meg például Thomas Mann először magyarul.
E kis kitérő után elmondom, hogy Jenő nagyapámnak két testvére volt: Béla és Imre. Béla Privigye főterén eladó volt egy szatócsboltban. 1917-ben behívták katonának, az olasz fronton szolgált. 1918 októberének elején már összedőlőben volt a front, s Béla százada úgy döntött, hogy együttesen dezertálnak, azaz megszöknek. A tábori csendőrség azonban elfogta őket, s elrendelték a tizedelést. Azaz minden tizedik katonát kivégzésre ítélték, azonnali végrehajtással. A számláló őrmester Bélára rászámolta a tízet, mire Béla annyira megdühödött az őrmesterre, hogy nekiugrott, s szó szerint átharapta a torkát. Az őrmester elvérzett. Bélát bilincsbe verve, azonnal elvitték a grazi katonai börtönbe, hogy a hadbíróság halálra ítélje. Igen ám, de még az ítélethozatal előtt megkötötték az olasz-magyar tűzszünetet, kitört a forradalom. Megnyíltak a börtönök kapui és Béla is szabadult, elvergődött Privigyéig. Ahol haláláig szatócsbolti eladóként dolgozott, s békés kispolgári életet élt.
Nagyapám másik testvére, Imre a csehszlovák hadsereg hadnagya lett, s emellett kommunista párttag, Csehszlovákia volt az egyetlen ország Közép-Európában, ahol legális volt a kommunista párt. Amikor létrejött az önálló, fasisztoid Szlovákia, Imre illegalitásban bujkált, majd az 1944-ben kirobbant szlovák antifasiszta felkelés ezredparancsnoka lett. Érdemei alapján a későbbiekben megalakuló csehszlovák kommunista kormányba belügyminiszter-helyettesnek nevezték ki. Őt küldték el Budapestre, hogy a Rajk-per csehszlovák megfigyelője legyen. Imre hazament Prágába, s írt egy jelentést, hogy szerinte Rajk ártatlan. Nyolc év múlva jött ki a börtönből. Később pénzügyi kártérítést kapott, pont annyit, amiből vehetett egy Skodát. Használtat. Testvéreihez képest Jenő nagyapám unalmas életet élt. De a legtovább. 1972-ben halt meg, sírját gyakorta meglátogatom a Megyeri temetőben.
Majláth Mikes László