A legutóbbi számunkban már írtam apai nagyapámról – a családban csak Öregnek szólítottuk – de még jócskán van róla elmesélni való történetem. Az Öreg 1942-ben költözött Újpestre, ahol nyugdíjazásáig a FIK (Fővárosi Ingatlanközvetítő Vállalat) újpesti irodáját vezette az Árpád úton.
Egy alkalommal a nagyanyámmal, Annival, az újpesti zaciból jöttünk haza. Szegény világ volt, sokan megfordultak a zálogházakban. Manapság ismét megszaporodtak a zacik, Újpest központjában több is van. Megint szegény világ van. Nagyanyám hó végén általában a család összes aranyát – mindösszesen két jegygyűrű, egy lánc és egy fülbevaló – betette a zaciba, aztán hó elején – fizetésnap után, magas kamattal kiváltotta. A zaciból hazajövet benéztünk nagyapám irodájába, s akkor én odakiáltottam az Öregnek: papa, most voltunk a zaciban. Nagyapám elvörösödött és a föld alá süllyedt. Mert zaciba járni szégyen volt.
De menjünk vissza az időben, az első világháború korszakába. Nagyapám a felvidéki Privigyéről költözött Budapestre 1914-ben, húszévesen, s rögvest leselkedett rá a katonai behívó. Nagyapámnak nem fűlött a foga a katonáskodáshoz, így egy barátjával elhatározták, hogy Montenegróba szöknek. Akkoriban Crna Gora még önálló fejedelemség, volt. Sok-sok nap után gyalogszerrel megérkeztek a montenegrói határhoz, ahol a határőr kérte tőlük a passzust, azaz az útlevelet. Amivel nagyapámék persze nem rendelkeztek, de az Öreg feltalálta magát. Visszamentek a határcsárdába, nagyapám ott kért egy géppel írt étlapot, négyrét hajtotta, s újra a határ felé vették az irányt. Átadták az étlapot az őrnek, aki szalutált és beengedte őket a fejedelemségbe. A határőr analfabéta volt. Így regélte ezt nekem az Öreg.
Ugorgyunk! 1945 januárjában az oroszok bejöttek Újpestre. A szovjet városparancsnok kiplakatíroztatta, hogy ekkor és ekkor reggel nyolc órakor mindenki adja le a rádióját. S reggel nyolckor ki állt ott a parancsnokság előtt? Egyedül nagyapám, hóna alatt a világvevő Orionnal. Ezen a rádión hallgatta a család, halkan, titokban, minden este tízkor a londoni BBC magyar adását. A BBC a német és magyar hazug propagandáját megcáfolva, mindig közölte, hol járnak az angolszász és a szovjet csapatok. S 16 éves apám egy Európa térképen gombostűvel jelölte, merre járnak a felszabadító seregek. Az Öreg bátor volt, mert a tiltott rádióadást hallgatta (mint mi hajdanán a Szabad Európát Cseke László Teeneger partyjával), s gyáva volt, mert ellenállás nélkül be akarta szolgáltatni a család rádióját. Ilyen az ember.
S végül az Öreg legbátrabb tette. Január végén nagyapám leugrott, hogy a péknél sorban állva kenyeret vegyen. Hazafelé, hóna alatt a kenyérrel, összetalálkozott egy nagyobb fogolycsoporttal, három szovjet katona hajtotta a magyar civileket málenkij robotra, azaz kényszermunkára. Nagyapámat is bevágták az elhajtott magyarok közé. Az oroszoknak az volt a szokásuk, ha valaki megszökött, helyette egy arra járó másik civilt löktek be a sorba. Így került nagyapám is orosz fogságba. A csoportot Óbuda felé hajtották. S nagyapám az éjszaka sötétjében megszökött, néhány lövést leadtak rá, de rosszul céloztak a ruszkik, s az Öreg a befagyott Duna jegén átverekedte magát Újpestre. Mese ez, gyermek? Tényleg be volt fagyva akkor télen a Duna? Ki tudja ma már. Az Öreg így mesélte, s mi, unokák hittünk neki.
Majláth Mikes László