Anyám, Klári az Árpád út 48-ban született, persze nem ott, hanem az újpesti Szülőotthonban. Az Attila utcai elemibe járt, ahová 1908-ban született nagyanyám és jómagam is. Családi iskola volt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy anyám a Tungsram strandon tanult meg úszni Csukor bácsinál, s láss csodát, engem is ő tanított meg úszni. Több újpesti nemzedék úszómestere volt Csukor bácsi, itt mindenki ismerte.)
A polgári iskola után anyám elvégezte az újpesti gyors- és gépíró iskolát az István úton. Vakon tudott írni, ő gépelte le nekem az érettségi tételeket és az egyetemi diploma munkámat. Amikor apám megismerte anyámat, a leányzó 16 éves volt és iskolás. Apám egyetemista. Ha a gépíró iskola felé járt, apám felkiabált leendő édesanyámnak: Klári, gyere le! Anyám felállt az óra közepén, gyorsan összekapta a holmiját, s lerohant apámhoz, hogy csókban forrjanak össze, mondom a leányregények stílusában. Apám írta anyámnak ezt a szerelmes verset: Menjünk most arra, egy szót se szóljunk, csak csókolózzunk! / Arra már voltunk, egy szót se szóltunk, csak csókolóztunk. / Menjünk most erre, egy szót se szóljunk, csak csókolózzunk. / Erre már voltunk, egy szót se szóltunk, csak csókolóztunk…És így tovább: emerre és amarra.
Szüleimnek házasságuk első négy évében nem volt önálló lakásuk. Hogy mik vannak! Így aztán apám a szüleinél lakott nővérével együtt, anyám pedig a szüleinél egyszoba alkóvos lakásban. Heten laktak ott, dédnagyapám, dédnagyanyám, dédnagyanyám agglegény bátyja, nagyapám, nagyanyám, anyám, majd én is. Hogy lehetett úgy élni? Lehetett. Mindenki tisztességes, becsületes, józan életű, egyszerű munkásember volt.
Négy év után, némi szerencsével, szüleim kaptak a tanácstól egy szoba-konyhás lakást a Lebstück Mária utca 46-ban. Itt csak egy vízcsap (falikút) volt a konyhában, a szobában vaskályha, télen befagytak a vízvezeték csövek, a pincében kellett aprítani a fát, felcipelni, begyújtani és hamuzni. Szörnyű körülmények között is boldogok voltak ifjú szüleim. Ehess, ihass, ölelhess, alhass. A mindenséggel mérd magad! (József Attila)
1956 októberében minden házban zárták a kapukat. Féltek. Anyámat ez nem akadályozta abban, hogy miután becsavarogta a forradalom lázában égő várost, szoknyában átmásszon házunk magas kerítésén, hogy engem láthasson. Anyám elvitt az újpesti Városháza melletti térre, ahol a szovjet kőkatona szobrát ledöntötték. Ott állt a szobor, ahol most Károlyi gróf ércszobra. Anyámmal – hatéves voltam – bejártunk Pestre is, a villamosok nem jártak, de anyámat ez sem zavarta, a Váci úton leintett egy teherautót, s mi a platóján utaztunk, olykor géppuskák társaságában.
Anyám húszévesen kajakozott, atletizált, vállalati kórusban énekelt, tánccsoportban ropta, színjátszó körben alakította Júliát, magyar népviseletben! Egyszer teniszezni is megpróbált, a meccs végén, ahogy a profiktól látta, ollózva át akarta ugrani a hálót. A lába beakadt, hat hét gipsz volt a teniszparti eredménye. Anyámmal együtt jártunk vasárnaponként – hol volt még akkor a szabad szombat – a Szúnyog-szigetre a Különleges Csavargyár csónakházába, ahol nagy a jókedv minden nap, úszik az ember a boldogságban, és a jó Duna víz simogat.
Ilyen volt az én anyám. 1962-ben Kelet-Berlinben voltunk, egy évvel azután, hogy a fal felépült. Kis túlzás, hogy felépült, akkor még sok helyütt csak drótkerítés volt a „fal”. Arra jártunk, anyám a szögesdrótba kapaszkodott, mintha át akarna mászni Nyugat-Berlinbe, és kérte apámat, hogy fotózza le. Apám ráförmedt, Klári, sipirc, míg agyon nem lő a határőr. De anyám csak nevetett. Csilingelőn, hosszan nevetett. Amíg élt, mindig nevetett. (Folyt.köv.)
Majláth Mikes László