A kommunizmus áldozatainak Mártírok utcai emléktáblájánál és az 1919-es Tanácsköztársaság idején, a kommunizmus első véres magyarországi cselekménye során elhunyt újpesti polgárok emléktáblájánál koszorúzott Újpest Önkormányzata. Az alábbiakban dr. Molnár Szabolcs alpolgármester beszédét közöljük változtatás nélkül.
Ezekkel a szavakkal felelt George Orwell, amikor egy marxista eszmékért lelkesedő ember a kommunista jövőről kérdezte.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
72 esztendővel ezelőtt, ezen a napon hurcolták el Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet csapatok, majd tartották fogva 8 évig. Ezen a napon taposott a kommunizmus csizmája Magyarország arcába. És ott maradt 1990-ig.
Ezen a napon azért jövünk össze, mert erre is emlékezni akarunk. Emlékezni akarunk, és azt akarjuk, hogy a világ is emlékezzen. Nem akarjuk elfelejteni a bűnösöket és bűneiket. Nem akarjuk elfelejteni az áldozatokat és szenvedéseiket. Nem akarjuk elfelejteni a hősöket és hőstetteiket.
Az emlékezés köti össze az elmúlt nemzedékeket a most élőkkel, az emlékezet jelenti a gyökereinket, melyekkel e világban megkapaszkodhatunk. Emlékezünk a kommunista diktatúrák halálos áldozataira. A számukat világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában az áldozatok száma eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy hóhérok által.
Emlékezünk azokra a pesti srácokra, akik fegyverrel a kézben estek el. Azokra a gazdákra, akiket halálra vertek, mert nem akarták a vagyonukat átadni. Vagy akik a halálba menekültek, mert nem bírták elviselni, hogy elvitték mindazt, amijük volt, amiért addig éltek.
Azokra a tüntetőkre, akikkel a sortüzek végeztek, s azokra, akiket az ÁVH kínzókamráiban gyötörtek halálra. És emlékezünk azokra, akik a halálos áldozatoknál is többen voltak – és még vannak is. Akiket a diktatúra a mindennapok során testileg és lelkileg megnyomorított, akiknek a jövőjét zúzta szét. A kommunista rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől. Akit elbocsátottak, akit nem engedtek továbbtanulni, aki nem találkozhatott távol élő szeretteivel, s akiket elüldöztek a szülőföldjükről, hazájukból, és csak sokára, vagy sohasem térhettek vissza.
Szétesett családok, tönkretett életek, kibeszélhetetlen sorsok, derékba tört életpályák, és megfélemlített napok – ezek szegélyezték a kommunizmus útját egészen az utolsó napokig.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azért is emlékezünk, mert emlékeztetni akarunk. Mert nem szabad hagynunk, hogy a világ elfelejtse, mi volt a kommunizmus valójában.
Jól mutatja ezt az a felfoghatatlan jelenség, hogy az Európai Unió vezetői a közelmúltban szobrot állított Marx Károlynak. Ebből is látszik, hogy a XX. század gyalázatos rémtettei kezdenek a megszépítő messzeség homályába veszni.
Mi a múltat nemhogy nem töröljük el, hanem megtanítjuk és megörökítjük. A jót azért, hogy újra megtehessük. A rosszat azért, hogy időben felismerjük és elkerüljük.
Föl kell idéznünk, hogy a mögöttünk hagyott XX. század az emberiség történetének talán legvéresebb évszázada volt. Milliók megkínzása, megnyomorítása és elpusztítása köthető a század két szörnyű ideológiájához, a nácizmushoz és a kommunizmushoz.
És mi, magyarok tudjuk a leginkább, hogy nincs kétféle embertelenség, nincs kétféle népirtás, nincs kétféle gonosz. Nekünk egyaránt kijutott a nácizmus és a kommunizmus rémtetteiből: honfitársaink tömegeire hozott mindkettő szenvedést, nyomort és halált. Mi tudjuk, hogy a GULAG táborokban ugyanaz a Gonosz pusztított, mint a náci lágerekben.
Tisztelt Emlékező Közönség!
Minden gonosz eszme ellen küzdenünk kell! Méltósággal és derűvel. Azzal a méltósággal és derűvel, amellyel a GULAG-ot megjárt bencés szerzetespap, Oloffson Placid atya mesélt arról, hogyan lehet túlélni a poklot.
A túlélés fő szabályai közt említette, hogy bármilyen körülmények közé kerülünk, mindig keressük az élet apró örömeit. Példaként elmesélt egy kis történetet.
A GULAG táborainak mind önálló áramfejlesztő generátora volt. Ez látta el árammal a barakkokat, és az őrtornyok reflektorait is. Az egyik karácsonyon néhány fogoly – kockáztatva a három napos sötétzárkát –, zárlatot csinált az egyik generátorban. A táborra teljes szibériai sötétség borult. A katonák világítórakétákat lőttek fel az égbe, amíg a hibát elhárították. Így a rabok „tűzijáték” és „csillagszórók” fényében ünnepelték a karácsonyt.
Nekünk nem kell a GULAG poklában túlélnünk, de megvannak a magunk nehéz küzdelmei, amelyekben helyt kell állnunk. Merítsünk erőt Placid atya hitéből és bölcsességéből.
A GULAG-ról és a túlélés fő szabályairól tartott előadásai végén rendszerint annyit mondott: „Én még itt vagyok, de hol van már a Szovjetunió?” Hajtsunk fejet a kommunizmus meghalt és túlélő áldozatainak, hőseinek emléke előtt!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.