Görög származású, különleges hangú díva. Falusi csendben él, de rivaldafényben dolgozik. Papadimitriu Athina február 21-én Müller Péter Szeretetkönyv című könyvének zenés színpadi adaptációját játssza az Újpesti Téli Fesztivál alkalmából az Újpesti Kamaraszínházban.
- Az áll a színlapon, hogy a szeretet fontosságáról szól a darab. Nem túl közhelyes dolog konkrétan beszélni a szeretetről?
– Nem ellened mondom, de ezt a kifejezést, hogy közhely, kikérem magamnak. Egyszerűen nincs ilyen. A mindennapi dolgainkra, az életünkre nem lehet csak úgy cinikusan azt mondani, hogy közhely.
– Mielőtt összevitatkozunk: a közhely jobbára igaz. Csak éppen nem feltétlenül mondjuk ki.
– De, szerintem mindent ki kell mondani. Én legalábbis így teszek. Barátságok, szerelmek mennek tönkre amiatt, mert nem beszélik meg az emberek a problémáikat. Ezért kell folyamatosan kimondani azt, hogy a szeretetnél nincs fontosabb.
– Ezért választottad ezt a szöveget?
– Igen. Szerintem hiánypótló. Egyórás ez az est, és azt érzem, hogy ez alatt a rövid idő alatt felszakad a nézőkből az, amit mindig is éreznek, de folyton rohannak, hajszolnak valami haszontalant, így nem figyelnek rá. Megérzik a szeretet fontosságát. Nem feltétlenül az én előadásom miatt, hanem mert Müller Péter gyönyörűen megfogalmazta ezt a könyvében.
– A folytonos rohanás, nyüzsgés miatt hagytad el a fővárost, és költöztél vidékre?
– Annyira nem volt tudatos, mert egy szerelem miatt költöztem el. De már nem is tudnék Budapesten élni. Akkor érzem jól magam, hogy ha a csillogás, a pompa, a flitteres ruha után hazamegyek a lótrágya- és a kecskeszagba.
– Jellemző rád ez a kettősség? A színházi nyüzsgés és a nyugodt falusi élet, illetve a magyar-görög lét kettőssége?
– Igen, ez mindig is megvolt bennem. Iskoláskoromban csudabogárnak éreztem magam. Mindenki kereste a társaságomat, de sosem tudtam, hogy azért, mert helyes vagyok, és jó a közelemben lenni, vagy csak azért, mert görög vagyok, ami különlegesnek számított akkoriban. Ez mindig zavart.
– Magányos voltál emiatt?
– A Magyar Rádió szolgálati házában nőttem fel, ahol csak külföldi családok laktak. Mindenféle náció: arab, török, bolgár, olasz, francia, argentin. Hihetetlen összetartásban, szinte üvegbura alatt éltünk ott. Amikor kiléptem onnan, akkor igen, magányos voltam. De azért azóta ez elmúlt.
– Két nagyobbik lányod, Trokán Nóra és Trokán Anna szintén színésznők. Ráadásul nagyon sikeresek. Nem féltetted őket ettől a pályától?
– Jaj, teljesen depressziós lettem, hogy most mi lesz velük. De aztán láttam, hogy megtalálták a helyüket. Kedves, közvetlen emberek, mindenki szereti őket. Játszottunk már együtt, nagy élmény volt. Sorsszerű, hogy színésznők lettek. Nincsenek véletlenek. Nem én mondtam, de hiszem: a véletlen az Isten inkognitóban.
JUHÁSZ MÁTYÁS