Kétszáz házat öntött el és nyolcezer embert tett hajléktalanná a Duna áradása Újpest északi részén és Megyeren 1923 februárjában – a város történetének talán legnagyobb természeti katasztrófáját a korabeli sajtó az 1838-as nagy pesti árvízhez hasonlította.
A Duna rendellenesen magas vízállása már február 8-án csütörtökön reggel aggodalommal töltötte el az újpesti és megyeri lakosokat, az igazi probléma azonban másnap, pénteken kezdődött, amikor az áradó folyamtenger annyira megdagadt, hogy a Váci út végén, a Megyeri Csárdánál már az országútig ért a víz. Délután 2-kor a folyam áttörte az úttestet és behatolt a Károlyi-féle üveggyár mellett elterülő házakhoz, ahol 8-10 centiméteres magasságban ellepte az úttestet. A lakók viszonylag későn kaptak észbe és kezdték bútoraikat, értéktárgyaikat a felsőbb emeletekre menekíteni, miközben a hatóságok összeszedték Újpesten a munkanélkülieket és az önként jelentkező, munkaképes embereket az árvízvédelem kiépítésére.
Hiába emelt azonban mintegy ezer ember ásókkal, kapákkal felfegyverkezve hevenyészett gátakat, a víz szintje folyamatosan emelkedett, a folyam áttörte a védvonalakat és megállíthatatlanul ostromolta Újpestet. A legnagyobb rohamra szombatra virradó éjszaka került sor, ekkor már legalább 200 házat borított el az árvíz, három össze is omlott; a családok fejvesztve menekültek, lehetőleg minél több értéktárgyukkal együtt, a mentőcsónakok elégtelen száma és nehézkes mozgása miatt azonban nagyon lassan tudtak csak biztonságba jutni. A mentést továbbá jócskán nehezítette, hogy a víz elöntötte az újpesti villanygyár telepét, ezért kialudt a közvilágítás, a segélycsapatoknak halovány fényű kézi lámpások fénye mellett kellett utat találniuk az éjszakai sötétségben. A csónakok lassú és nehézkes munkáját lovas rendőrök segítették, akik belegázoltak a vízbe, felkapták és lóháton vitték biztonságba a nőket és a gyerekeket.
Szombat reggelre kvázi apokaliptikus állapotok uralkodtak Újpesten és Megyeren: a víz elborította a villamossíneket, ezért a Budapesttel összeköttetést jelentő villamosközlekedés megszűnt, az eltorlaszolódott újpesti kórházból a mentőorvosoknak dereglyével kellett kiszabadítaniuk a betegeket, víz alá került a Károlyi-birtok és a város fontosabb gyárai, a Viktória bútorgyár, a Schreiber-féle fatelep és a Wolffner-féle bőrgyár is. A katasztrófa szerencsére nem követelt halálos áldozatot, azonban mintegy 8000 ember kényszerült elhagyni az otthonát; az ideiglenesen hajléktalanná lett polgárokat az önkormányzat magán- és középületekben, például az Egyesült Izzó gyár kantinjában, iskolákban, orvosi rendelőkben és a városháza pincéjében helyezte el.
Vasárnap reggel hosszú karavánokban indultak meg a bajba jutott emberek az újpesti városháza felé, hogy megtudják, milyen segítségben részesülhetnek az önkormányzattól, amely aznap délelőtt tartott különleges ülést. Semsey Aladár polgármester – aki személyesen irányította a mentési munkálatokat – az ülésen úgy döntött, ideiglenes szállás mellett kenyérrel és élelemmel látják el a szerencsétlen áldozatokat és újabb mentőcsapatokat indítanak az elárasztott területekre, hogy minden bent ragadt embert kihozzanak a víz alatt álló házakból. Lorenzo Schioppa pápai nuncius, a Vatikán magyarországi megbízottja 25 ezer koronát küldött az árvíz áldozatainak megsegítésére. Vasárnap délutánra a Duna szintje apadni kezdett, a következő hétre pedig helyreállt a rend, a károsultak azonban még sokáig nem tudtak visszatérni házaikba.
A katasztrófát elsősorban emberi mulasztás, egy régi tervezési hiba okozta: a váci országutat, amely a Duna mentén vonul, túlságosan alacsonyra tervezték, mivel senki sem gondolt rá, hogy védvonalat jelenthetne az időnként ki-kiöntő folyó ellen. Az 1923 februári árvizet követően azonban a hatóságok levonták a szükséges tanulságokat és alig két hónap leforgása alatt két új, egyenként 3-4 méter magas, kilométer hosszú védőgátat emeltek a Váci út mellett, melyek garantálták, hogy újabb vízszintemelkedés esetén ne öntse el az ár Újpestet. Szóba került még a Váci út feltöltése is, ez azonban közel 20 millió koronába került volna, így elvetették.
Rudolf Dániel