Október 23-án, a Városháza dísztermében emlékezett meg az 1956-os forradalom hőseiről és áldozatairól Újpest Önkormányzata. Az alábbiakban dr. Zsigmond Barna Pál alpogármester ünnepi beszédét közöljük teljes terjedelemben.
Azt a napot, amelyen a magyarság – sokadszor a történelemben – a lehetetlenre vállalkozva, kilátástalannak látszó helyzetben úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát.
„Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta, amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is a siker ellen ható túlerő…” – mondta erről a napról, 1956. október 23-ról Kennedy elnök.
Alig kezdtünk magunkhoz térni II. világháború borzalmai, a nácizmus rémtettei után, nyakunkba kaptuk a gonoszt ismét. Ezúttal nemzeti szocialisták helyett nemzetközi kommunisták képében. A kommunizmus kísértete bejárta az egész világot, evett-ivott, lopott, rabolt, de a számlát sehol sem fizette ki. Azt gondolta, nincsenek következmények. 1956. október 23-án kiderült, hogy mekkorát tévedett. Ezen a napon feltámadott a szabadság. Mi, magyarok feltámasztottuk.
Október 23-án varázsütésre álltunk talpra. Néhány óra alatt megbukott a kommunizmus, megalakult a nemzetőrség, a munkástanácsok, újraéledtek a betiltott pártok, felállt az új kormány, kiléptünk a Varsói Szerződésből. Egyetlen hét alatt a Szovjetunió egyik tartományából újra nemzeti közösség, önálló állam lettünk.
Mintha ebben a kegyelmi pillanatban megnyílt volna az ég, és emberfeletti erő szállta volna meg az esendőket. Együtt voltunk ismét, mi magyarok. Az utcákon harcoló bátrak, a rádiókészülékek mellett imádkozók, a tűzvonalban helyt álló pesti srácok, munkások és az élelmet szállító vidéki parasztemberek. Legyőztük magunkban a legbelsőbb félelmeinket, gyengeségeinken úrrá lettünk.
Az a hit, hogy létezik egy másik, szemmel nem, csak a szívvel látható Magyarország, ez a hit vitte emberek millióit az utcára azokban a napokban. A hit és remény, hogy létezik egy másik, egy szabad, független, gyarapodó Magyarország, ahol az emberek nem rettegnek a besúgástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé.
1956. október 23. valóban messze világító fényoszlopként emelkedik ki véres, zavaros XX. századunk történetéből. A múlt században kevés ehhez fogható napja volt a magyaroknak. De talán Európának is.
Azon a napon összefogott, egy testté, lélekké vált a nemzet, és kiegyenlített minden számlát, adósságot, és olyan erkölcsi tőkét teremtett, ami egészen a mai napig a magyar büszkeség alapja. Kevés ilyen nap volt, ami ennyire tisztán, világosan és a maga fenségében egyszerűen állna a történelmünkben.
Olyan nap ez, amely nem csak a mi történelmünkben ritka, de más nemzeteknél sem gyakori. Olyan nap, amikor egy nemzet újjászületett és újjászülte a szabadság eszményét is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyarok mindenkor és mindenütt emelt fővel járhatunk a világban. Mi védtük meg a töröktől a keresztény Európát, mi lepleztük le elsőként az egész világ előtt a kommunista rendszer valódi természetét, végtelen gonoszságát. És mi mutattuk meg a világnak nem egyszer, nem kétszer, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, nincs akkora túlerő, amely lebeszélhetne minket a szabadságról.
És legyünk büszkék arra is, ünnepeljük a mai napon azt is, hogy újpestiek vagyunk! 1956-ban, október 24-én az egész országban elsőként itt, az Egyesült Izzóban alakult Munkástanács, majd hamarosan megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. Rövid időn belül megszervezték a város saját közigazgatását, az élelmiszer- és gyógyszerellátását, a dolgozók számára a bérük kifizetését. Saját fegyveres erőt állítottak ki, tagjaik részt vettek a kivégzésre ítélt politikai foglyok kiszabadításában. Egy ügyész később egyenesen úgy fogalmazott, hogy Újpest államként működött az államon belül. Ezzel vádolni próbált, mi viszont elismerésnek vesszük.
Méltó és helyénvaló tehát, hogy minden esztendőben büszkeséggel emlékezzünk meg Kósa Pálról és 33 társáról, és fejet hajtsunk hét kivégzett mártírunk emléke előtt. Dr. Rajki Márton, Kósa Pál, Csehi Károly, Gábor László, Gémes József, Koszterna Gyula, S. Nagy Sándor.
Azért áldozták életüket, hogy legyen magyar jövő, legyen újpesti jövő.
Tisztel Ünneplők!
A magyar ember józan és gyakorlatias. Számunkra a szabadság nem valamiféle megfoghatatlan, a valóság fölött lebegő, ködös álomkép. Nekünk a szabadság mindig ugyanazt az egyszerű dolgot jelentette a történelmünk során. Mi nem akartuk másét, nem hódítottunk, nem gyarmatosítottunk.
Mi sosem akartunk mást, mint magyarként berendezni a saját életünket itt a Kárpát-medencében. Csak azt akartuk, hogy minket is megillessen mindaz, ami minden népnek kijár. Ezért a szabadságért harcoltunk a török ellenében, aztán kurucként, majd a 48-as forradalom és szabadságharc idején, és 56-ban is. 1989-90-ben, a rendszerváltáskor sem más volt a tét, mint az, hogy Moszkváról leváljunk, ne ott döntsenek a mi életünkről helyettünk. Hogy mi magunk dönthessünk a magunk dolgában.
Sose feledjük a pesti viccet ezzel kapcsolatban:
Pistike az 56-os ünnepség után hazamegy az iskolából és megkérdi apukáját.
- Miért támadtak bennünket a szovjetek ’56-ban?
– Mert beavatkoztunk saját belügyeinkbe…
Ezért vagyunk szálka most is néhány birodalmi terveket szövögető nyugati politikus és a mögöttük álló pénzemberek szemében. Be akarunk avatkozni a saját belügyeinkbe.
A történelem minket alaposan kiképezett arra az igazságra, hogy a nemzetek jövője mindig azon múlik: van-e erejük saját kezükbe venni a sorsukat, vagy sem.
Az 56-os hősök is nagyon jól tudták, hogy mire vállalkoznak. Először is, le kellett győzniük az idegen megszállókat és hazai csatlósaikat. Megtették. Új közigazgatást kellett létrehozni, miután elzavarták a tanácselnököket és a párttitkárokat. Ezt is megtették. Működtetni kellett a gyárakat, az erőműveket és dolgozni kellett a földeken. Ebben sem volt hiba, a sztrájkolók a győzelem után felvették a munkát, és a vidék el tudta látni Budapestet kenyérrel. Sehol sem volt fennakadás, káosz.
Egy új Magyarország alapjai készen álltak néhány nap alatt.
Az építményt, az új magyar hazát akkor mégsem sikerült rá felhúzni.
A Nyugat bátorított minket: a rádióból azt hallottuk, hogy tartsunk ki, jön a segítség. De nem az jött. Az idegen hatalom tankjai érkeztek Kelet felől, a Nyugat pedig lesütötte szemét. Ki együttérző fájdalommal, ki álszent módon, ki szégyenében.
Egyet azonban biztosan megtanulhattunk ebből a leckéből: másra nem számíthatunk, másokra nem várhatunk. Nekünk csak annyi jut, amennyit mi, a magunk erejéből kiharcolunk.
Ezért kell nekünk mindenkor a magunk útját járni. Ezért bíztató az, hogy most már egy ideje a magunk útját járjuk, és nem hagyjuk magunkat letéríteni róla.
Nekünk, magyaroknak a szabadságot mindig drágán mérik. De azt is tudjuk, hogy a szabadság nem sors, hanem választás kérdése. Aki nem a szabadságot választja saját erejéből, annak a szolgaság lesz a végzete.
Sohasem alkudhatunk. Ezt üzenik a magyar szabadságharcok hősei, és a hétköznapok hősei, akik minden korban, minden körülmények között megőrizték a magyar szabadság tüzét, ha olyakor csak egy mécses lángjaként is. De sose hagyták kihunyni. Éljünk és cselekedjünk mindenkor úgy, hogy méltók legyünk hozzájuk!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
2017. október 23., Újpest