Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Újpest jeles szülöttei közül Stromfeld Aurélnak jutott osztályrészül az egyik legtragikusabb életút, melyről máig méltatlanul keveset tud az utókor.
A későbbi kiváló tiszt 1878. szeptember 19-én született Újpesten, német származású mérnök családban. Mindössze hatéves volt, amikor édesapja váratlanul elhunyt, így a család szerényebb anyagi körülmények közé kényszerült. A nélkülözés bezárta előtte a tervezett orvosi pályát, ezért 1892-ben jelentkezett a Ludovika Akadémiára.
Stromfeld Aurél és felesége
Az intézményben kiváló képességeivel és szorgalmával tűnt ki. 1896-ban hadapród-tiszthelyettesként kezdte meg tényleges szolgálatát a soproni 18-as honvéd gyalogezrednél, 1897-ben léptették elő hadnaggyá.
Pályája és magánélete magabiztosan ívelt felfelé: 1905-ben feleségül vette Urbányi Adrienne-t, akit Bécsben ismert meg, 1907-től a Ludovika közkedvelt oktatója lett. 1913-ban őrnagyi rangban, törzstiszti beosztásban – a Magyar Királyi Honvédség állományából elsőként – lett a bécsi Hadiakadémia professzora. Már ekkor megmutatkozott szociális érzékenysége, modern és érdemelvű katonai hozzáállása.
1914-ben kitört az első világháború, melynek során Stromfeld, Erdély kivételével, az összes fronton harcolt. Remek vezetői és szervezői képességekről tett tanúbizonyságot, ennek is köszönhette, hogy 1916-ban ezredessé léptették elő. Az 1918-as katonai összeomlás és a Monarchia széthullása az olasz fronton érte, ahonnan november 15-én rendezetten vonult vissza ezredével Magyarországra.
A Károlyi Mihály-féle köztársasági kabinet még ebben a hónapban kinevezte a Ludovika parancsnokává, amit örömmel vállalt.
Tiszttársai részéről már ekkor éles támadások érték, amiért szerepet vállalt a tiszti szakszervezetben, amikor pedig 1919 januárjában belépett a szociáldemokrata pártba, sok egykori bajtársa elfordult tőle. Később azzal is megvádolták, hogy a tiszteket kényszeríteni akarta a párthoz való csatlakozásra, ami erősen vitatott.
Böhm Vilmos hadügyminiszter toborzással bízta meg, aminek sikertelensége után le akart mondani időközben nyert államtitkárságáról, ám ezt nem hagyták neki. Bizalmasával, Tombor Jenő vezérkari alezredessel együtt határozottan elutasították, hogy a kormány elfogadja az újabb keleti területek kiürítését elrendelő Vix-jegyzéket.
A kommunizmust ellenezte, így a proletárdiktatúra kikiáltása valóságos sokként érte. Március 27-én kérte nyugdíjazását, és öccse győri lakásába költözött, ahonnan pár hét múlva a Kun Béla által küldött terroristák erőszakkal hozták vissza a fővárosba. Itt nagy érzelmi vívódás után végül áprilisban elvállalta a Vörös Hadsereg vezérkari főnökségét.
Morális dilemmákkal küzdve, de teljes erővel vetette magát a haderő megszervezésébe. Neki volt köszönhető, hogy az előrenyomuló románokkal szemben végül épkézláb front állhatott fel, és május 9-én Miskolcnál egy győztes ütközettel sikerült megakadályozni a cseh és a román seregek egyesülését.
Ezt követte a csehek ellen vívott északi hadjárat, melynek során a Felvidék egy részéről a magyar erők sikerrel verték vissza a megszálló cseh csapatokat, felszabadítva Sátoraljaújhelyt, Érsekújvárt, Kassát és Eperjest. A sikeres ellentámadást Stromfeld a gödöllői főhadiszállásról irányította, ahol rangra való tekintet nélkül igyekezett magát tehetséges és hazafias érzelmű tisztekkel körülvenni. Munkáját folyamatos életveszélyben, besúgók és terroristák állandó megfigyelése közepette végezte, mivel sem benne, sem tisztikarában nem bízott a Tanácsköztársaság vezetése.
Kun Bélával a Vérmezőn, a vasas csapatok díszszemléjén
Ilyen körülmények között kereste fel Lemberkovics Jenő, a budapesti nemzeti felkelés szervezője, aki arra igyekezett rávenni, hogy a győztes megmozdulás után katonai diktátorként álljon az ország élére. Az ezredes korainak tartotta a Kunék elleni fegyveres lépést, ő a Felvidék felszabadítása után, egy győztes, honvédő hadsereggel a háta mögött látta reálisnak a kommün megbuktatását. Óvatossága nem imponált a szervezkedőknek. Az elhamarkodott akcióra végül június 24-én került sor, Stromfeld ekkor betegen feküdt szállásán, és mire tisztjeinek sikerült összeköttetést teremteni a fővárossal, a felkelés már összeomlott.
Stromfeld a harcban résztvevő, általa különösen féltett és szeretett ludovikás kadétok érdekében személyesen is közbenjárt. Neki is köszönhető tehát, hogy a tiszti növendékek átnevelő internálással megúszták a kalandot.
A katonai főparancsnokság különvonatán Böhm Vilmossal
Június 29-én a vörös kormány elfogadta a Clemenceau-jegyzéket, ezzel teljesen feladva az északi hadjárat eredményeit. Stromfeld árulásként élte meg a döntést: elkeseredésében július 3-án le is mondott minden tisztségéről, és visszavonult. A tiszai offenzíva összeomlásakor még megjelent a gödöllői főparancsnokságon, ám segíteni már ő sem tudott, és megtörten ment vissza Siófokra.
Sok nyugta azonban nem lehetett: augusztusban az új államhatalom letartóztatta, és eljárás indult ellene. 1920. július 1-jén kezdődött az a megalázó koncepciós per, mely során a frissen berendezkedett Horthy-rendszer mindenáron példát akart statuálni a népszerű katonatiszttel. A lényeg az volt, hogy hivatalosan is kimondják: a Vörös Hadsereg egy illegitim osztályhadsereg volt, ehhez pedig bűnössé kellett nyilvánítani az ezredest. Ennek jegyében minden tettét, szándékát és érdemét megkérdőjelezték, túlzott becsvággyal és kommunistaszimpátiával vádolták.
„Abban a reményben fogadtam el a megbízást, hogy hazámnak teszek vele szolgálatot. Napóleon azt mondta – nem mintha vele összehasonlítani akarnám magam –, akármilyen rendszer van is, minden hazafinak a hadseregben a helye, ha a határokon ellenség van”
– így indokolta döntéseit július 17-ei védőbeszédében Stromfeld.
A sok mentőtanú ellenére a hadbíróság zendülés és felségárulás bűntette miatt 1920. július 19-én 2 év és 9 hónap börtönre, rang- és nyugdíjfosztásra, illetve rendjeleinek elvesztésére ítélte. Az ítélet ellen hiába fellebbezett, a legfelsőbb katonai bíróság helybenhagyta a büntetést. Végül 1921 augusztusában, a katonai elítéltekre vonatkozó amnesztiával, megkeseredett emberként szabadult. Eleinte raktárosi, majd magántisztviselői munkából élt.
A börtönben töltött idő testileg és lelkileg is megviselte, a rendszer folyamatos zaklatása pedig a radikális baloldal karjaiba lökte: 1923-ban fél évig volt vizsgálati fogságban egy állítólagos kommunista összeesküvés gyanúja miatt; később a szociáldemokraták erőszakszervezetét, a Rendező Gárdát vezette; majd az egykor antikommunista katona 1925-ben – leginkább szociális dacból – belépett az illegális kommunista pártba, ahol komolyabb szerepet sohasem játszott. 1927. október 10-én hunyt el Budapesten. Csak 1945-ben rehabilitálták, egyben posztumusz vezérezredessé léptették elő.
Emlékét a kommunista politika és történetírás igyekezett kisajátítani, tetteit és indítékait legalább annyira félremagyarázva, mint a felette ítéletet mondó hadbíróság. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás óta mellőzött, félreértett és sokak szemében „kényelmetlen” alakja a magyar múltnak.