Szüret 2016–ban

A legtöbbünk hallhatott róla a nagyszüleitől, esetleg a szüleitől is. Dédapámnak saját kis szőlőföldje volt, nagymamáméknak minden ősszel természetes volt segíteni a szedésben, utána végigkövethették, hogyan is lesz a termésből előbb must, majd szűrés után édes bor. Apámnak már kevésbé idilli emlékei vanna: ő a szocializmus egyik építőtáborában segített a szüreti munkálatokban. De még ott is hasonló volt a hangulat, mint száz évvel azelőtt lehetett. Az ember nem is tudna ilyen monoton munkát csendben és fegyelemben végezni, az unalomra a válasz csak a beszélgetés, éneklés, viccelődés lehet.

A mi generációnk távol van ettől a világtól. A mezőgazdasági feladatok túl piszkosak, és megcsinálja őket helyettünk más. A szüretre sem kell már kimennünk segíteni, hiszen ha egy géppel tizedannyi pénzért megcsinálja valaki, miért is fizetnének ki érte többet? Feleslegessé vált az emberi munkaerő itt is, mint sok más területen.

A romantikus képeket elég, ha az irodalomkönyv lapjairól látjuk, legnagyobb költőink és íróink leírásaiból.

Van ezzel a hozzáállással baj? Talán igen. Hiszen a szüret kultúránk olyan része, mely közelebb hozta a természetet az emberekhez.

De mi is átélhetnénk, ami régen volt? Nem hiszem. Az idő kerekét sajnos csak erőlködve lehet visszafordítani, és ez legtöbbször pont az örömöt és a hangulatot veszi el az élményből.

Elég lenne, ha hagynának időt és lehetőséget, hogy megláthassuk a szépséget ebben is, hiszen még van, aki meséljen róla. Az anekdotákat rokonaink, az esztétikát az irodalom mesélheti el nekünk. Elvárások és „bezzegamaifiatalok” nélkül.

Kiss Alexandra
12.d Újpesti Könyves Kálmán gimnázium