A múlt század ötvenes éveiben jelent meg egy szovjet szocialista sematikus regény „Távol Moszkvától” címmel, egy bizonyos Ázsájev tollából. A könyv tényleg messze játszódott Moszkvától, a Távol-Keleten, a hős kommunista brigádok éjt nappallá téve dolgoznak egy távvezeték építésén. Akkoriban sok hasonló regény született az igazi szovjet emberek bámulatos teljesítményéről egy vízerőmű, csatorna, acélgyár építésénél. Csak arról nem szóltak a tisztelt szovjet írók, hogy e munkák dandárját gulág rabok végezték.
De most nem Moszkvától, hanem az alábbiakban Újpesttől leszek távol, pedig nem is vagyok hős szovjet proletár. Életemben négyszer három hetet töltöttem messze szülőhazámtól, de nemcsak a honvágy hozott vissza, hanem az is, hogy elfogyott a fejenkénti 70 dollárunk, melyet háromévente pártunk és kormányunk utalt ki számunkra, hogy beleszagoljunk a bűnös Nyugat bűzös leheletébe.
Először bugyikék Skoda 100-asunkkal Itáliában jártunk, kocsink telepakolva gyulaival, májkrémmel és babfőzelék konzervvel. Enni csak kellett a szabad Nyugaton is. Volt velünk egy rúd téliszalámi (akkor is marha drága volt, kilója 70 forint), a rudat három centinként bevonalkáztuk, és egy-egy kis adag volt felhasználható Velencében, Firenzében, Rómában és Nápolyban. Dél felé már 38 fok meleg volt, s nehogy – szokás szerint – felforrjon Skodánk hűtővize, maximumra kapcsoltuk a fűtést, hogy hőt vonjunk el a motortól. Így aztán, mint a megkergült magyar turisták, 45 fokban autóztunk a taljánok izzó földjén.
Három év múlva Franciaországba mentünk három hétre, ebből kettőt szerelmetes Párizsomban töltöttünk. Aztán, hová megy az újpesti kispolgár? Le a Riviérára. Őszintén szólva Monte-Carlóban nem látogattuk meg a kaszinót, viszont Nizza egyik végén kis gázfőzőnkön megmelegítettük a székelykáposztát, s azt majszolva gyönyörködtünk a mélykék Földközi-tengerbe lebukó gall nap fényében.
Görögországban Epidauroszig jutottunk, a híres görög-római színház-amfiteátrumhoz. Ha már ott vagyunk, nézzünk meg egy előadást. Megvettük a legolcsóbb jegyet és a kakasülőn néztünk végig egy görög nyelvű darabot, melynek a szerzőjéről és címéről fogalmunk sem volt, nem erősségünk a görög ábécé. A híres epidauroszi tücskök ciripeltek és mi megfáradtan bóbiskoltunk az utolsó sorban. De ott voltunk!
S végül Spanyolország gyönyörű városai, már Zsigulival, a tetőcsomagtartó jó magasan megpakolva sátorral, gumimatraccal és hálózsákkal. És jött a fenséges, hófehér mór Granada, ahol mellesleg lomtalanítás volt. Az egyik kupacban találtunk egy kiváló állapotban lévő nádfotelt, melyet elzsákmányoltunk az ibérektől. A fotelt felgumipókoztuk az eddig is telerakott tetőcsomagunkra, és Újpestig meg sem álltunk. Úgy néztünk ki, mint a szabadságra hazatérő török vendégmunkások. A fotel húsz évig jól szolgált a Virág utcai panel tizedik emeletének erkélyén. Sajnos nem tartott örökké, az újpesti lomtalanításban bevégezte sorsát. Viszont Firenze, Párizs, Athén és Barcelona élménye örök. Persze csak Újpest után.
Majláth Mikes László