A fiatal generációknak sajnos már igen keveset jelent Újpest jelképpé vált költője, az 1902. február 1-jén született, igazából Angyalföldről ide szakadt Berda József. Egy utca, egy szobor, néhány épület, amelyek a nevét viselik. Többnyire ennyi.
Halálának 55. évfordulóján nehéz olyan dicsérő szavakat vagy jellemzést írni róla, amit le ne írtak volna már avatottabb ítészek. Életútjáról 2004-ben készült film, életműve szinte csonkítatlan gyűjteményes kötetben látott napvilágot, 1926-tól felívelő pályaképét is külön kötetben tanulmányozhatjuk, mégis igen kevesen élnek a lehetőséggel.
Pedig témái egyáltalán nem öregesek, verseiben pedig mai is aktuális léthelyzetek, örökérvényű örömök és bánatok, az élet könnyed és ólomsúlyú oldala kavarognak, olyan őszinteséggel, amely kritikusai szerint már-már művészetének gátja volt. Berda József nem volt szemérmes ember: minden mondatával meztelenre vetkőzött az olvasó előtt. Talán épp ez a prüdériát nem ismerő lelki kitárulkozás késztet hezitálásra ma is sokakat versei kapcsán.
Kortársai is jobban szerették eleinte Berda Józsefet, az embert – aki értett a kocsmák, az utcai világ és a természet nyelvén, de áradó, sodró életigenlése mellett sem volt öncélúan profán vagy vulgáris –, mint Berda Józsefet, a költőt. Később persze az utóbbit is megkedvelték, ahogy egyre biztosabb kézzel és formaérzékkel forgatta a tollat, épp úgy, ahogy nyughatatlan lelke a vándorbotot.
Mert az írásnál talán csak csatangolni szeretett jobban, ami érthető, hiszen mindenhol szívesen látták a nagyétkű és nagyszomjú poétát, aki képes volt napokra eltűnni a Rákos-patak partján, vagy éppen vidéki városokban, ahonnan mindig élményekkel, hangulatokkal, ihlettel és ízekkel színültig eltelve tért haza. Lába nyomán pedig, mint a mezei katáng a poros utak mentén, sarjadtak a versek és a szívderítő, vagy szívfacsaró anekdoták.
Nyugalmas nyugtalanságából olyan „apróságok” sem tudták kizökkenteni, mint 1946-os halálhíre, ami az egész akkori magyar sajtót felrázta. Nem sietett cáfolni az állítást, hogy egy teherautó gázolta halálra: komótosan megvárta, amíg a lapok lehozzák egy csokorra való versét, majd jó egy hónap múlva megjelent a szerkesztőségekben, bevasalni az értük járó tiszteletdíjat. Ettől kezdve, ha nagyon megszorult, az újpesti mentőkkel kürtöltette szét a „bizalmas információt”, miszerint eltávozott az élők sorából, a besöpört honoráriumokból pedig velük együtt italozott pár napig valamelyik kocsmában. Végül 1966-ban a nagy, égi kocsmapult mellé ruccant fel Berda József, ahol már nem volt szüksége ilyen trükkökre, hogy szomját oltsa.
A vaskos naturalizmus komiszsága és a fennkölt áhítat kettőssége művein is úgy hullámzott végig, ahogy életén, és a lét falánk hegedűse még saját halálával is asztalhoz tudott ülni, hogy legurítson vele egy kupica bort.
Zárásképp idézzük fel egyik legszebb elégikus, mély gondolatisággal átitatott költeményét 1938-ból, amely egy kötéltáncos könnyedségével egyensúlyoz végig a nemlét mezsgyéjén:
Elaludtál
Csak most robogott ki a vonat az állomásról
s előbb még virgonc kölyök, máris elaludtál.
Aludj, csak aludj tündéri ékszer, megszelídült aluvó!
Angyalok aludnak így csupán s te közülük való vagy,
érzi
és tudja a tiszta lélek. – Csak mi vagyunk ébren még,
gonosz felnőttek, az ördög vásott rokonai s unottan
várjuk a megérkezést, melyről már te az irigyelt
mennyországban álmodozol, anyád mellére hajtván
mosolygós szőke fejecskéd, mely úgy csillog
most, mint drága gyémánt a korom sötétségben.