“Milyen Törőcsik Mari? Szép? Különleges? Érdekes?” Juhász Mátyás, az Újpesti Közéleti Televízió szerkesztő-műsorvezetője a Nemzeti Színházban járt, és a nemzet színésznőjének titkát próbálta megfejteni.
Pár évvel ezelőtt lenyűgözve néztem Keleti Éva fotóművész kiállításán az ifjú Törőcsik Mariról készült képeket és próbáltam megfejteni, hogy vitathatatlan színészi nagyságán túl, mi is a titka a művésznő varázsának. Milyen Törőcsik Mari? Szép? Különleges? Érdekes? E kérdéseket tettem fel a kiállítást mellettem végignéző idős hölgyeknek, akik nem győztek egymás szavába vágva válaszolni. „Hát szépnek azért nem szép, inkább különleges”– így egyikük, „vékony a hangja”– tette hozzá a másik, „kicsi a cicije”– pirult el a harmadik, „sokszor modoros”– zárta a negyedik. A mellettük álló úr mosolyogva mondta, hogy a hölgyek féltékenyek voltak a Soós Imrére, de hogy Törőcsik zseniális, és különben is, ő a Körhinta óta szerelmes belé. Azért a csacsogó nénik is dicsértek, felidéztek filmeket, előadásokat, történeteket. Végigkísérték a pályáját, ismeretlenül is együtt nőttek fel. Egy dologban feltétlenül megegyeztek: a tekintetében. Miszerint, Törőcsik tekintete „varázslatos”.
Pár héttel ezelőtt a Nemzeti Színházban néztem az Éjjeli menedékhely című előadást és már nem próbáltam megfejteni a főszerepet játszó Törőcsik Mari titkát. Az említetett tekintet ugyanis mit sem változott, és a hátsó sorok egyikéből is elvarázsolt. Gorkij 1902-ben írt klasszikusában az akkori orosz társadalom perifériájára szorult emberekről írt, akiket egy afféle korabeli hajléktalanszállón hoz össze sanyarú sorsuk. Merengenek a szebb múlton, álmodoznak az elérhetetlennek tűnő boldogságról, és keresik a kiutat reménytelen helyzetükből. Becsöppen közéjük Luka, a különös és bölcs vándor, aki reményt adna nekik, de hasztalan. A jeles orosz rendező, Viktor Rizsakov kiemeli a szegényházból a Nemzeti előadását és egy letisztult, majdnem üres fekete-fehér teret tesz éjjeli menedékhellyé, vagyis helyszínné. A szereplők fehér maszkban, ember nagyságú bábokkal, meghasadt, kettős személyiségként küzdenek a térben. Így Rizsakov előadása inkább mutat be egy általános, lelki szegénységet, mint valamiféle társadalmi nyomort. A látványos tér, a kiváló csapatmunka, és néhány remek színészi alakítás (Pál András, Kristán Attila, Trill Zsolt) ellenére Gorkij mondatai kissé didaktikussá válnak az előadásban. Viszont Törőcsik minden szava természetes és emberi. Az előadás központi figuráját, Lukát játssza, maszk és báb nélkül, imponáló egyszerűséggel, nyolcvan évét meghazudtoló erővel, de az azt alátámasztó bölcsességgel. És persze „varázslatos” tekintetével. Amit érdemes megnézni. Amíg még varázsol vele a színpadon.
Juhász Mátyás