•  
  •  
  •  

A Deák Ferenc utca 25. számú ház falára 2004-ben egy emléktáblát helyezett el a Horthy Miklós Társaság, amellyel az 1919-es vörös terror „első áldozatainak” állított emléket. Ebben az évben Újpest Önkormányzata hívta az emlékezőket főhajtásra. Több koszorú emlékeztetett a kilenc vértanúra. Ebből az alkalomból kerestük fel Apatini Ferenc Illés egykori „Hortobágyos” rabot, aki – az 1950-es évek vörös terrorjának túlélőjeként – részt vett ezen a megemlékezésen.

— Mi késztette arra, hogy ezen a koszorúzáson részt vegyen?
— Az 1950-es évek gaztettei nem sokban tértek el az 1919-es évekéitől. Annak a terrornak csak időtartama volt kisebb. Fájó emlékeim késztettek a kegyeleti együttérzésre, amelyet most a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének koszorújával fejezhettem ki.

— Melyek ezek a fájó emlékek?
— Abban az időben egy hortobágyi internálótáborba kerültem négy kiskorú testvéremmel, édesanyámmal, és megrokkant édesapámmal. Mindenünktől meg lettünk fosztva, és gyakorlatilag egy szál ruhában, élelem és víz nélkül, egy kívülről lezárható marhavagonba kényszerítettek a fegyveres ávósok. Ebben a vagonban már jajveszékeltek az előttünk beszórt sorstársak, kívül pedig a marhavagon fékezőfülkéjében volt a fegyveres őr. A vagon padozatán még ott volt az előttünk abban szállított marhák ürüléke, amelyre az út további részében a miénk is rákerült, mert a vagonajtó három napig ránk volt zárva. A kegyetlen decemberi hidegben ez rögtön rá is fagyott az alatta levőre. Higiénikus szempontból ez szerencsésnek mondható, a baj csak az volt, hogy lábaim is lefagytak akkor, amelyek később ki is fekélyesedtek.

— Milyen ítélettel vitték el önöket, és milyen vádak alapján tartóztatták le az egész családot?
— Semmilyen bírói ítélet nem volt, csak néhány soros formanyomtatványon a „Végzés”. Ez alapján lettünk mi gyermekek is gonosztevőkké. Persze – amint a továbbiakban megtudtuk – voltak közöttünk egészen kiskorú, megrögzött pólyás csecsemőbűnözők is, akik még a mai napig sem kaptak amnesztiát, mert amnesztia csak ítéletre vonatkozhat! Ez napjainkban is problémát jelent. Ingó és ingatlan tulajdonunkból semmit sem kaphattunk vissza. Társadalmi kirekesztetésünk nemcsak a fél évszázados szovjet gyarmati évekre vonatkozott, hanem – sajátos helyzetünk következtében – napjainkban is tart. Tehetségünket, ambíciónkat szabadulásunk után a rendszer visszafojtotta, és ezzel nemcsak aktív keresetünk, hanem az ez alapján megállapított nyugdíjaink is degradálva lettek.

— Túléltük. Ez a szívbemarkoló szó a címe egyik könyvének, amelyben a hortobágyi rabságukról ír. Mi késztette ennek megírására?
— A mi rabságunkat nem lehet csak magánügynek tekinteni. A 7500 egykori, hortobágyi internáltból még élő, néhány száz rabnak az igazságát társadalmi szinten sem illene a szőnyeg alá söpörni, amint azt eddig „nagyjaink” is tették. Igazságszolgáltatásról már nem beszélhetünk, hiszen olyan kevés időnk van már hátra itt a földön, hogy ez nem is lehetséges. Akkori, és eddigi szenvedésünknek azonban nagy értéke van. Bizonyítja, hogy tiszta lelkiismerettel, becsülettel, a gonosszal és gonoszsággal nem megalkudva lehet élni, ha fizikailag olykor nehezebben is! Remélve, hogy emlékünk fennmaradó tisztasága unokáink példaképe, és erkölcsi szilárdságuk alapja lehet. A jó így életünk példájával is legyőzheti a gonoszt, bizonyítva minden jó szándékú ember földi életcélját. Örömmel venném ezért, ha nemcsak egykori sorstársaimnak, és azok utódainak lenne így közismert olvasmánya a Túléltük című  könyv, hanem kerületünk civil lakói is olvasnák az egykori internálótáborok leírását, kiegészítve az abban mellékelt ügynöki dokumentumoknak ma már nem titkosított anyagával.

— Átadta lapunknak az egykori, tedeji rabtábor emlékművének kétoldali fényképét. Mondana erről is néhány mondatot?
— Sokszor egy-egy kép, vagy szobor többet mondhat a maga méltóságával, és a korra vonatkozó néhány rövid történelmi mondattal, mint többórás előadás, vagy kutatói értekezés. Különösen így van ez akkor, ha mondanivalója már nemcsak a félszázados, megtiltott szóbeszéd, amelyet a környékbeliek csak titokban, félve terjeszthettek. Érdemes elolvasni az előlapi néhány sort, amely igen tömören, de már nem elferdítve közli a rabtáborokra vonatkozó ismereteket. Alsó részén a rabtábor méretarányos alaprajza látható, egyben meghatározza azt a dűlőúti bejárót is, ahol magát az emlékművet is felállítottuk. Hátoldalára terveztem az egykori rabok gránitba vésett, arannyal kitöltött neveit. Remélem, hogy az utókor nemcsak magát az emlékművet, hanem annak emlékét továbbra is gondozni fogja, és a forgalmas kövesút menti emlékmű valóban szemlélődésre hívhatja az ennek árnyékában megpihenőket.

(B.K)