Sajnálatosan egyre kevesebb a szemtanú az 1956-os újpesti eseményekről. Az alábbi, 2009-ben kelt megemlékezés szerzője Szendiné Kósa Katalin, a Forradalmi Bizottság későbbi elnökének, Kósa Pálnak a leánya. Az írás szerkesztett formájának megismétlésével a hét kivégzett újpesti mártírra emlékezünk. S egyben Szendiné Kósa Katalinra, az Újpesti ’56-os Szövetség idén augusztusban elhunyt elnökére, aki évtizedeken keresztül elkötelezetten ápolta az újpesti mártírok emlékét.
Kósa javaslatára a Tanácsházán megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. Elnöke dr. Rajki Márton, tagjai Kósa Pál, Gerényi Gyula, Kiss Imre és Koszterna Gyula. A bizottság – legitimitását – megbízatását a tömegtől nyerte. A Forradalmi Bizottság rövidesen új tagokkal bővült, hogy a megnövekedett közigazgatási, közellátási és rendfenntartói feladatokat zökkenőmentesen végezhessék. Ki kell emelni, hogy Újpesten a bizottsági tagok nem a korábbi rákosista emberekből kerültek ki. A bizottság későbbi működését, minden megnyilvánulását, intézkedését, a Tanácsháza előtt „gyülekező” tömeg ellenőrizte. Az épületre hangszórókat szereltek, s időről időre közölték a bizottság határozatait, intézkedéseit, felhívásait.
25-én, a rendőrség előtt fegyveres összetűzésre került sor, de a rend rövidesen helyre állt. 27-én az újpesti pártbizottság a BM-től fegyveres segítséget kért a forradalmárok ellen. Rendőrruhába bújtatott ÁVH-ás és partizán különítmény érkezett. Nagy Imrének a forradalmat támogató beszéde után a különítmény elhagyta Újpestet. Ezután a Forradalmi Bizottság megszervezte Újpest békés életét. Sokak szerint a közellátás soha nem volt olyan jó, mint a forradalom idején.
A Forradalmi Bizottság, szervezettségének köszönhetően a kerület normális élet-feltételeit biztosította. Az ügyész szerint: „Olyan szervezeti formát vettek fel és olyan funkciókat végeztek, hogy Újpest államot képezett az államon belül.” Saját politikával, közigazgatással, fegyveres erővel rendelkezett. Megszervezték a kerület élelmiszer-és gyógyszerellátását, biztosították a dolgozók fizetését.
A forradalom tisztaságára jellemző, hogy a harcok és sorban állások következtében elesettek hozzátartozói számára az Állami Áruház kirakatában pénzt gyűjtöttek. Ahogy másutt sem, itt sem őrizte senki, mert mindenki szemében szent volt és nem nyúltak hozzá.
A középületek és az utcák biztonságát a rendőrség és a nemzetőrség közös járőr szolgálattal felügyelte. A gyűlölt hatalmi jelképek helyébe a középületekre nemzetiszínű lobogót tettek. A Forradalmi Bizottság bel-és külföldi politikai erőkkel is kapcsolatot teremtett. Tárgyaltak az Írószövetséggel, az egyetemisták képviselőivel, a parlamentben lévő vezetőkkel, köztük Nagy Imrével. Az „Újpesti Nyomda” lefoglalásával lehetőség nyílt tájékoztatók, sztrájkra és fegyveres ellenállásra felszólító röplapok készítésére, melyeket Újpesten, Palotán és a XIII. kerületben szórtak szét. Többnyelvű, a valóságos helyzetről informáló röplapokat pedig a környező országokban terjesztették.
Október 30-án, a Forradalmi Bizottság határozatot hozott, hogy a fogva tartott Mindszenty bíborost felsőpetényi fogságából ki kell szabadítani. Fegyveres csapat indult érte. Az időközben kiszabadított bíborost az újpestiek várbeli rezidenciájára kísérték, ahol napokon keresztül őrséget adtak. A kerületben újra szerveződtek a betiltott pártok: Magyar Függetlenségi Párt, Keresztény Demokrata Párt.
November 1-jén arra a hírre, hogy az Országos Börtönben kivégzik a politikai foglyokat, az újpestiek tankokkal és fegyveresen indultak kiszabadításukra. A X. kerületi fegyveres csoporttal együtt, sikerrel jártak. Ezen a napon, a budapesti harcokban és a sorban állások közben elhunyt újpestieket katonai pompával temették el a Megyeri temetőben.
A szovjet támadások hírére a bizottság felkészült Újpest védelmére. Nagy mennyiségű fegyvert, lőszert, technikai felszerelést szereztek a Nemzetőrség számára. A harcok elkerülésének céljából küldöttséget menesztettek a szovjet katonai parancsnokhoz azzal a kéréssel, hogy Újpestet kerüljék el, mert a kerületben rend, béke nyugalom van. Hiába!
November 4-én hajnalban, Újpest lakói tankdübörgésére ébredtek. Rákospalota és Vác felől, az Árpád úton, az Elem utcában, a Tél utcában, a külső Váci úton özönlöttek a szovjet tankok, katonáik állig felfegyverezve. Újpest védői ugyanitt, tankokkal, felfegyverkezve várták őket. Megkezdődött az elkeseredett küzdelem a túlerőben lévőkkel. Az események hatására a folyamőrség teljes létszámával és fegyverzetével a forradalmárok mellé állt. A túlerővel szemben csak ideig – óráig lehetett védekezni, az erőviszonyok eldöntötték a küzdelmet. A legvéresebb nap november 8-a és 9-e volt. A fegyveres harcok november 10-én fejeződtek be. Győzött a hatalmas túlerő és a modernebb haditechnika.
A Forradalmi Bizottság próbálta menteni eredményeit, és együttműködést ajánlott az illegalitásból visszatért tanácsi vezetőknek. November 12-én az egyeztető tárgyaláson mindkét fél megjelent, de megegyezésre nem került sor. A megbeszélés ideje alatt négy szovjet páncélautó vette körül az épületet, miközben a környéket fegyveresek zárták le. A jelenlévő bizottsági tagokat megkötözve a hátsó kijáraton át vitték a páncélautókba. Ismeretlen helyre szállították őket. A hozzátartozók csak hónapok múlva kaptak híreket szeretteikről.
A forradalmárok első kihallgatói szovjet nyomozók voltak.
A megtorlás szörnyű volt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc letiprása után Haynau rémuralmáról beszél a történelem, pedig 1956 után majdnem tízszeres az áldozatok száma. Statárium, kivégzések, hosszantartó perek, börtönbüntetések következtek.
„Kósa Pál és 33 társa” perében, 92 zárt tárgyalási nap után a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959-ben március 15-én, vasárnap – az 1848-as forradalom és szabadságharc évfordulóján- hirdette ki ítéletét. A 33 vádlottból első fokon tízet, majd másodfokon 1959. július 28-án, hetet kötél általi halálra, hármat életfogytiglan tartó, míg a többi bizottsági tagot összesen 217 év börtönbüntetésre ítélte, és bárhol fellelhető vagyonuk teljes elkobzására.
elnyomott, megtizedelt, megalázott nemzet emelte fel fejét a zsarnokság ellen. Népünk mindig türelemmel viselte a történelem során olyan sokszor tragikusan rosszra forduló sorsát, bízva a változásban, csendben küzdve a jobb életért, mert a hitét sohasem adta fel. Amikor az elnyomás olyan fokú lett, hogy a szorításban a lélek fulladozott, mindig a tettek mezejére lépett, mert a nemzeti lélek- bár e században különösen megtiportatott – mégis él. Így volt ez 1848-ban és 1956-ban is. 1956. október 23-án a magyar nép kezébe vette sorsát, cselekedett, mert nem tehetett másként.
A forradalom hullámai 1956. október 23-án Újpestet is elérték. Az utcákon nemzeti színű zászlóval sétáló emberek izgatottan tárgyalták a pesti eseményeket.
A tüntető újpestiek 24-én ledöntötték a szovjet hősi emlékművet, a zsarnokság jelképét. Az egyik, röplapokat szóró fiatalt a rendőrség előtt, az épületből lelőtték. A felháborodott emberek a halott fiút a véres autóban a Tanácsháza elé tolták, követelve a bűnösök felelősségre vonását. A szobor helyén felravatalozott testet nemzetiszínű lobogóval és virágokkal borították. Az egyre növekvő tömeg fegyvert és radikálisabb cselekvést követelt. Dr. Rajki Márton ügyvéd és Kósa Pál asztalos mester a rögtönzött szónoki emelvényen megpróbálták az embereket lecsillapítani.
Délután a tanácsháza előtt összegyűlt tömeg előtt Kósa Pál asztalos mester felolvasta az Egyesült Izzóban – az országban elsőként – megalakult „Munkástanács” által kiadott röplapot; utána beszédet mondott, melynek tartalma nem ismeretes, de minden forrás megegyezik abban, hogy Kósa nemcsak széles körben ismert asztalosmester volt Újpesten, hanem kiváló szónoki képességekkel rendelkezett. Egy küldöttség élén a Rendőrkapitányságra mentek, hogy a foglyul ejtetteket kiszabadítsák.