Menetiránynak háttal, az ablakánál ült a vonatfülkében, és a térdén volt egy lapos bőrönd. Szemesre mentünk, mint minden nyáron, a szerelvény tele volt az újpestiekkel, meg persze izzósokkal. A vékony, szőke, szemüveges srác – na jó, olyan huszonéves volt (ő is), de harmincon innen – az utastársait szórakoztatta. Akik arra jöttek a folyosón megálltak, hogy lássák, mit csinál Szabó Gyuri?
Kinézetre nem tűnt varázslónak. Szőke, középtermetű, szemüveges, egyszerű, aki amúgy – elnézést Gyuri – maradhatott volna akár észrevétlen is.
Ott ült az ablak mellett, vékony bőrönddel a térdén, és mutatványt mutatvány után csinált. Persze mindig minden sikerült neki, bármennyire figyeltük a kezét!
Kivel kezdődjön hát a „Ki vagy Te?” – sorozat? Kezdődjön Szabó Gyurival! Őt mindenki ismeri és szereti, de önálló műsorát nem láttuk!
A program zenés produkciókkal indult és a blokk a Chicagói golyókkal fejeződött be.
Aztán jött a közönséggel való játék: emlékszem a két kis műanyag köcsögre a két fehér zsinórral! Gyuri kezébe vette a maga köcsögét, a „közreműködőnek” mondta, hogy csinálja utána! Köcsögjeikbe beleengedték a zsinórt és megfordították: a köcsög fölül volt, a zsinór alul. Ekkor Gyuri mondta, hogy háromra mindketten engedjék el a zsinórt. Elengedték. A vendégé leesett, Gyurié nem, ott lógott ki a kancsóból szabadon. Akkor Gyuri mondta, hogy cseréljenek valamit! De mit? Köcsögöt vagy madzagot? Cseréltek köcsögöt, belehelyezték a madzagot, majd elengedték. Az eredmény ugyan az lett. Gyurié békésen lógott a levegőben, a partneré a földön hevert.
– Akkor cseréljünk madzagot! – Cseréltek, de minden ugyanúgy történt, mint az előbbi két esetben. Végül Gyuri megköszönte a segítséget, parolázva elköszönt a segítőjétől, miközben válla fölött, a madzagnál fogva forgatta a köcsögöt a levegőben.
Gyuri műsorát – elvégre az Izzóban, a Tungsramban voltunk, ott dolgoztunk, ott éltünk – poénszámmal zárta! Kezébe fogott nagy fehér villanykörtét, a zsinórját, amin volt egy kapcsoló, odaadta a tőle vagy 3 méterre álló Marikának. Ő a kapcsolóval felkapcsolta a lámpát, aztán meg le. Ez így ment kétszer-háromszor, aztán egyszer csak nem tudta kikapcsolni! Előszörre se, másodszorra se! A körte égett folyamatosan. Ekkor Gyuri felvett az asztalról egy ollót és úgy középtájon, nagy szikravetéssel kísérten elvágta a vezetéket. A körte viszont égett tovább! A teremben eloltottuk a lámpákat, csak Gyurié világított a kezében, sőt a sötétben elkezdte váltogatni a színét: a fehér után, hol pirosan, hol kéken, hol zölden világított! Óriási volt a siker!
A közelmúltban elmentem hozzájuk látogatóba. Beszélgettünk. Gyuri egy plexi dobókockát forgatott az ujjai között. Az életről volt szó, hogy bizony nem könnyű 6-ost dobni – mondtam a kockára utalva –, ahhoz szerencse kell.
– Nehogy azt hidd, tessék, próbáld meg – mondta erre ő és odanyújtotta a kockát. Kigörgettem a dohányzóasztalra. Talán mondanom sem kell az eredmény, 1-es lett.
– Na látod – mondtam magabiztosan. Ő felvette a kockát, 1-essel felfelé, szája elé tartotta és rálehelt. A kocka felső lapja egy pillanat múlva már 6-ot mutatott. – Látod ennyi az egész – mosolygott a régi, pajkos mosolygással – csak akarni kell, meg hinni benne és bejön!
Réti János