Kezdjük egy töredelmes vallomással: kamaszkoromban hadilábon álltam az anyák napjával. Mivel a tűrhetően szavaló gyerekek közé tartoztam, ilyenkor rendszeresen verset kellett mondanom az iskolai ünnepségen. Ettől viszont nagyon fáztam. Nem maga a szereplés ijesztett meg, sokkal inkább az, hogy én is a megindító sorok hatása alá kerülök. Márpedig a meghatódást a férfiember 13 éves korában is szemérmesen kezeli – már csak azért is, mert a fellépők többsége lány volt, akik előtt aztán végképp ciki lett volna könnyes szemmel szipogni. Valahogy azt is furának éreztem, hogy a világ legtermészetesebb dolgát, hogy szeretem az édesanyámat, nekem éppen az év egy adott napján kell hangosan kimondanom, s miért éppen virágot kell vennem, hogy ezt kifejezzem? Nekem ne mondja meg senki, mikor, hogyan, mivel, miért – buzogott bennem a tizenévesek csakazértis lázadása.
Aztán eljött az első olyan májusi első vasárnap, amikor már nem laktam otthon. Amikor nem a suliban, reggel, vagy épp hazaérkezve köszöntöttem édesanyámat – hanem haza kellett mennem, hogy köszönthessem. Alig pár utcára laktam, egy héten többször is felugrottam hozzá – de aznap hazamentem. Akkor jöttem rá, hogy ez a két szó: „anya” és „otthon” mennyire elválaszthatatlanok egymástól. Hogy milyen sokat jelent, amikor ezen a napon ünnepi terítékkel, a kedvenc ételünkkel és süteménnyel várnak minket. Mintha nem is ők, hanem mi, a gyermekeik lennénk az ünnepeltek. Nekik azok is vagyunk. Az év 364 többi napján is.
Életünk során nagyon sok barátot szerezhetünk, megtalálhatjuk a párunkat is, s rajta keresztül újabb rokonaink, szeretteink lehetnek. Akadhatnak olyanok is, akik nem kedvelnek, vagy egyenesen utálnak minket, és bizony előfordul, hogy csalódnak bennünk. Csak Ő nem. Lehetünk bármilyen esendőek, bizonyulhatunk akármilyen gyengének, tévedhetünk bármekkorát – egyedül az Ő érzései nem változnak meg soha. Ha a sorban a legutolsónak érezzük is magunkat, neki mindig a legelsők leszünk. Az egyetlen szeretet, amelyet nem kell kiérdemelnünk, és nem válhatunk rá méltatlanok soha, az anyai szeretet. Az egyetlen hely, ahová soha nem kell meghívó, amelynek a kulcsát soha nem vehetik el tőlünk, ahová, bármilyen kacskaringós utakon is járunk, bármilyen vadonba is tévedünk, mindig lesz egy visszavezető ösvény: a szülői ház. Ahol nem sértődnek meg, ha csak ritkán találunk haza – pedig minden nap várnak minket.
Most egy jó ideje, s még ki tudja, meddig, hiába várnak. Ezen az anyák napján nem megyünk haza – hogy még nagyon sokszor hazamehessünk. Most csak a küszöbig mehetünk, most csak sietve adhatjuk át a virágot, most csak a maszk mögül mosolyoghatunk rájuk – hogy még sokáig lássuk az ő mosolyukat. Ezen a májusi vasárnapon nem öleljük meg édesanyánkat – hogy még sokáig ölelhessük. Isten áldja az édesanyákat – és óvja meg őket, hogy jövőre is legyen kihez hazamennünk!
Balogh Gábor
(Megjelent az Újpesti Napló 2020.04.28-i számában)