Tulajdonképpen én is játszottam már akkor is ott, mivel Mami még előző este, hogy létrejöttem, ott táncolt velem – így mesélt a legendás színésznő, Váradi Hédi egy 1984-es interjúban arról, milyen különleges viszony fűzte őt az újpesti Munkásotthonhoz és tágabb értelemben az egész városhoz. Innen indult útjára a lány, aki lehengerelte a hazai színjátszást, és akit a kényszerű hallgatás sem száműzhetett a nézők szívéből.
A későbbi színésznő 1929. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Újpesten. Édesapja nyomdász volt, aki későbbi feleségével az újpesti Munkásotthonban ismerkedett meg, ahol az asszony kedvéért lett színjátszó, majd rendező. A cseperedő Váradi Hédi két testvérével együtt szerény körülmények között nevelkedett, saját szavai szerint “türelmetlen várakozásban”, hogy végre felnőtt és színésznő lehessen. A család a ’30-as években költözött Budapestre.
Gyermekként nagy élménye volt, amikor hat hónapra Szentesre került, ahová sokáig rendszeresen visszajárt. Itt szívta magába a természethez és a vidéki életformához való vonzódást. De színpadra is itt állt először: egy jótékonysági matinén szavalt, a helyi lap pedig meg is jegyezte, hogy valószínűleg még hallani fognak a „sima hajú kislányról”. Igazuk lett.
Rózsahegyi Kálmán színiiskolája elvégzése után, 18 évesen elsőre bejutott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1952-ben diplomázott, majd a Madách Színházba került, pályája innen kezdett meredeken felfelé ívelni. Nagyszerű játékában egyesült a kisgyermeki báj és kedvesség, a humor és a kacérság. Nem véletlen, hogy a közönség rajongott érte. Emlékezetesen alakította Shakespeare Júliáját, Shaw Kleopátráját, szerepelt Brecht Kaukázus krétakörében és Sarkadi Imre Elveszett paradicsomában. Tehetségét 1960-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el.
A magánéletben zárkózott volt, ha tehette, kerülte a színházon kívüli megjelenéseket. 1951-től volt Bessenyei Ferenc élettársa. 1961-ben házasságot kötöttek, ám 1963-ban már el is váltak. Ez olyannyira megviselte, hogy többé sosem lett komoly kapcsolata.
1964-ben vezető színésznőként a Nemzeti Színházhoz szerződött, amelynek élete végéig tagja maradt. 1973-ig itt összesen 15 bemutató előadásban lépett fel.Váradi Hédi kiemelkedő teljesítményt nyújtott az Ember tragédiájában, a Bűnbeesésben és a Stuart Máriában, ezek voltak pályája csúcspontjai.
1967-ben karrierje váratlanul derékba tört: látszólag minden ok nélkül félretették, jelentős szerepeket szinte egyáltalán nem kapott. A legnagyobb fricska talán az volt, hogy éppen ebben az időszakban, 1968-ban nyerte el a Magyarország Érdemes Művésze díjat, 1973-ban lett Magyarország Kiváló művésze, 1975-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Utóbbi gesztus egyfajta „elbocsátó, szép üzenetként” is értelmezhető, hiszen ettől kezdve egészen 1983-ig egyáltalán nem játszott a Nemzetiben.
Mellőzöttségének oka a hazai színháztörténet nagy rejtélyeinek egyike, bár sokan tudni vélték, hogy egy szintén újpesti pályatársa, Major Tamás rosszindulata koptatta ki a szereposztásokból. Sorsát méltósággal viselte; sértettség nélkül, bár kicsit rezignáltan úgy kommentálta helyzetét, hogy kikerült a „színházi centrifugából”, amelynek kulcsa nem az ő kezében volt.
A megpróbáltatások ellenére nem maradt tétlen: dolgozott a Filmgyárnak és a tévének. Több, mint 50 filmben szerepelt, és nagy energiával vetette bele magát külföldi és rajzfilmek szinkronizálásába. A „Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki” című, gyerekek és felnőttek által is kedvelt sorozatban Irma hangját kölcsönözte, a Casablancában pedig Ilsa szólalt meg az ő hangján. A ’80-as években önálló estekkel járta az országot, amelyek zajos sikert arattak.
Életébe 1979-ben tért vissza a természet varázsa és békéje: a Vértes lábánál, a Fejér megyei Gánton vásárolt parasztházat, ahol szabadidejét töltötte. A falusi idill volt egyetlen vigasza a magyarázat nélküli száműzetésben.
A hosszú csend végül 1983-ban tört meg, amikor a Józsefvárosi Színházba hívták egy zenés vígjátékba. Ezt követően tért vissza a Nemzeti Színházba, ahol már súlyos betegen kezdett újra játszani. A nagy sikert arató Csütörtöki hölgyekben varázsolta el a közönséget. Ez volt utolsó tündöklése.
„Ember vagyok, akiben él egy színésznő. Sokáig kínlódtam e kettősség miatt. Nem értettem magamat, nem mindig tudtam azonosulni ezzel a színésznővel, s akivel csak ritkán tegeződünk. Mikor a külső kör az elmúlt évek alatt csendesebb lett körülöttem, akkor tudtam rendet teremteni magamban”
– írta Örömhír címmel megjelent cikkében, 1986-ban a Film, Színház, Muzsikában.
Ekkor már régóta ápolta édesanyját, olyan fáradtságot nem ismerő, erős szeretettel és magát nem kímélő odaadással, ami teljesen elfeledtette vele saját, súlyos betegségét, ami ebben az időben már egyre jobban kínozta.
Végül a Csütörtöki hölgyek Várszínházban rendezett előadásán lett rosszul. A mentő a Gyáli úti kórházba szállította, ahol néhány nappal később, 1987. április 11-én halt meg. A Fiumei Úti Sírkertben helyezték örök nyugalomra, édesapja mellett.