Újpesten, a Levente utcában lakó tizenhat éves apámat, 1944 őszén behívták levente szolgálatra. A levente mozgalom olyan volt, mint a szocializmus alatt az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség), sportkiképzésnek álcázott katonai alapkiképzés.
Apám kelletlenül ment, már az első foglalkozáson megutálta a „jobbraátot, balraátot”. Mint ifjú antimilitarista (a háború idején!) soha nem ment többé, pedig szigorú büntetés volt kiszabható a renitensekre. Nehogy azt higgyék, ki akarja magát húzni a haza védelméből, jelentkezett légó tanfolyamra. A légoltalmi szolgálatban azt tanulták, hogyan kell bombázáskor tetőtüzet oltani, vízzel vagy homokkal. Éppen sikeresen elvégezte a tanfolyamot, amikor bemondták, hogy „krokodil grósz, Bácska, Baja”. Így jelezték, hogy amerikai szőnyegbombázók érkeznek délről. Hatalmas robbanások hallatszottak, apám felkapott két veder vizet s kirohant az újpesti vasúti hídhoz. Lángban állt végig az egész Váci út, s apám csak egyedül állt ott, kezében két veder vízzel. Később mindig azt mesélte, hogy akkor határozta el, hogy humorista lesz.
Budapest ostroma ’44 karácsonyától ’45 február tizenháromig tartott. A hosszú ostrom alatt szétbombázták és szétágyúzták a főváros felét. Hitler azt akarta, hogy a német csapatok a végsőkig tartsanak ki. Budapest eleste után a Balatonnál dúltak a legnagyobb csaták, mert Hitler nem akarta elveszíteni a zalai olajmezőket, utolsó üzemanyag forrását. Az olaszok, a finnek, a románok és a bolgárok sikeresen kiugrottak a háborúból, csak nekünk nem sikerült. Ezeréves magyar sors. Míg Budapest romba dőlt, addig Bécs, Prága, Róma, Párizs és még sok város szinte sértetlenül átvészelte a háborút. A szovjetek 177 ezer katonával támadtak, a védők 79 ezren voltak. A harcok hevességét a történészek a sztálingrádi csata megvívásához hasonlítják. Az ostrom sok civil áldozatot követelt, s akkor még nem beszéltünk azokról, akiket „malenkij robotra”, azaz kényszermunkára hurcoltak el.
A források az orosz mellett a barbár ázsiai kirgiz, tadzsik, türkmén, kazah katonák mintegy százezer nemi erőszaktevéséről tudósítanak. Polcz Alaine az „Asszony a fronton” című emlékezésében érzékletesen írja le az elkövetett szörnyűségeket. Ha Budapestet – ahogy sokan várták – az angolszász csapatok szabadítják fel, az atrocitások elenyészőek lettek volna, azért arról se feledkezzünk el, hogy a magyarországi harcok alatt százezer szovjet szoldat vesztette életét.
A szovjetek először Pestet foglalták el, a németek felrobbantották a dunai hidakat Buda védelmében. Végül Budát és a Várat védő németek és magyarok, Hitler parancsa ellenére megkísérelték a kitörést az ostromgyűrűből, de csak egy maroknyi katonának sikerült. Február 13-án aztán elhallgattak a fegyverek.
Újpesten már január tizedikén megjelentek a szovjet katonák. A Váci úton jöttek befelé északról, fehér hólepelben, pufajkában, vállukon dobtáras géppisztoly. (Akkor még nem volt Kalasnyikov.) Apám már reggel feljött a pincéből, hogy körülnézzen. Az egyik nyilas pártszolgálatos szomszéd bőszen suvickolta csizmáját, meg is pöködte, hogy oly fényes legyen, hogy még a légy is hanyatt essen rajta. Apám kiment a Váci útig, akkor látta meg a bejövő ruszkikat. Visszarohant a házukba, a szomszéd nyilas már eltűnt, csak a két fényesre suvickolt csizma emlékeztetett rá, hogy a nyilasok négy hónapig járták embertelen haláltáncukat.
Majláth Mikes László