„Szemben kell állnom a közönséggel, és nem háttal”

  •  
  •  
  •  

A nemzetközileg elismert, Liszt Ferenc-díjas énekművész és tanszékvezető, Meláth Andrea büszkén vállalja, hogy ugyanabban az újpesti házban született, mint ahol most is él. Kötődésekről, hitről és muzsikáról beszélgettünk Újpest díszpolgárával.

– A meglepetés erejével hatott, hogy zsúfolásig megtelt a Városháza díszterme a január 21-i hangversenyen. Milyen érzés volt ismét itthon énekelni?

– Mivel patriótának érzem magam, mindig óriási megtiszteltetés számomra, amikor itthon, a szülővárosomban léphetek fel. Annál is inkább, mivel 2014-ben megkaptam az Újpest díszpolgára elismerést. Fantasztikus érzés volt, hogy ilyen sok zeneszerető ember ellátogatott a koncertre, a díszteremnek remek az akusztikája, a MÁV Szimfonikusokkal pedig szinte baráti a kapcsolatom. Geszthy Veronikát is régóta ismerem, figyelemmel kísérem a zenei pályafutását.

– Eredetileg nem a szólóénekesi pályára készült, hanem karvezető akart lenni. Miért és hogyan változtatta meg a pályaválasztását?

– Zongorázni tanultam az Erkel Gyula Zeneiskolában, majd később Budafokra jártam zongorázni, 12 éven át tanultam ezen a hangszeren. Bár karvezetőnek készültem, ám folyamatosan arról győzködtek, hogy nekem nem háttal kell állni a közönségnek, hanem velük szemben. Sokszor és sok helyen elmondtam már, hogy az Újpesti Baptista Gyülekezet a bölcsőm, ők indítottak el a zenei pályán is, és a baptistákkal váltam hívő emberré.

– Arra következtetek ebből, hogy kissé introvertált személyiség.

– Sosem voltam szereplős kislány, és később se lettem magamutogató. Lassan ért meg bennem, hogy a színpadi lét az én utam. Megtörtént, hogy szó szerint kilöktek a színpadra, mert annyira izgultam, hogy kezem-lábam remegett. Aztán amikor nagy nehezen mégis kiléptem a közönség elé, rádöbbentem, milyen erős bennem a közlési vágy.

– Említette az Újpesti Baptista Gyülekezet szerepét az életében. Hogyan váltak ők és a hit meghatározóvá az életében?

– Közéjük születtem, ott volt a bölcsőm. A szüleim vezettek be a gyülekezetbe, a testvérem, Meláth Attila pedig baptista lelkész. Számomra kisgyerekként és tizenévesen is a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy hozzájuk jártam minden vasárnap. Hozzáteszem, a rendszerváltozás előtt még minden más volt, és mivel a pártállam nem támogatta magát a vallást sem, sokkal összetartóbb volt az összes gyülekezet. Sokkal erősebb volt akkor bennünk az ösztön és az akarás, hogy találkozzunk, és együtt gyakoroljuk a hitünket. És mivel a baptista egyházban nagyon komoly zenei élet volt, a karvezetői álmom is nekik köszönhetem. A Könyvesbe jártam gimnáziumba, és az osztálytársaim mindig megjegyezték viccesen, hogy én azért veszem könnyen az akadályokat, mert jóban vagyok Istennel.

– Köztudott, hogy komolyan veszi a lokálpatriotizmust és a város szeretetét. Miért fontos ez az életében?

– Nekem ez a hazám, én itt érzem magam otthon, már a nagyszüleim is újpestiek voltak, itt telepedtek le. A mai napig a Pöltenberg Ernő utcában élek, pontosan ott, ahová születtem, és ahol a szüleim felneveltek. Ide kötnek a gyermekkori emlékek, a gyülekezet és a zeneiskolai évek. Most is nagyon élő kapcsolatom van a várossal, hiszen – hál’ Istennek – sokat hívnak fellépni, énekelni. A gyermekeim is ide születtek.

– Elismert és híres énekesnőként bejárhatta a világot, a komolyzenei menedzserek egymásnak adják a kilincset. A Zeneakadémián pedig az ének tanszéket vezeti. Elégedett az életével, a hivatásával?

– Kiváltságban vagy isteni kegyben van részem, hogy ezt az életet élhetem, és kiteljesedhettem a hivatásomban. Ausztrálián kívül valamennyi kontinensen énekeltem már, legutóbb Japánban léptem fel. Mások csak álmodoznak arról, hogy eljutnak egy távoli országba, nekem még fizetnek is érte. Ha holnap véget érne a pályám, akkor is teljes volna az életem, én csakis köszönettel tartozom a színpadnak. Édesapám 2011-ben távozott, rendkívül büszke volt az énekes lányára, valamennyi itthoni koncertemre eljött, izgult értem, sokszor el is sírta magát örömében.

– 2014 óta a Zeneakadémián tanszékvezető docens. Hogyan került a katedrára?

– Pécsett kezdődött az oktatói hivatásom, amikor 2007 őszén felhívtak a pécsi egyetem Művészeti Karáról, hogy Kincses Veronika nyugdíjba vonulása után szeretnék, ha tudásommal gyarapítanám a tantestület munkáját. Rögtön mélyvízbe dobtak, mert azonnal szakirányfelelős lettem. A növendékeim sokat faragtak a személyiségemen. Sok volt a munka, a mesterképzések elindításának oroszlánrésze is az én feladatom volt. A Zeneakadémián pedig új alapokra helyeztem a képzést, ami elsősorban a felvételiben nyilvánul meg. Alapkövetelmény az univerzális énektudás, de emellett fontos, hogy szellemileg és fizikailag is terhelhető legyen a fiatal. Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy találják meg a saját egyéniségüket, és azt az ízt, azt a fontos apróságot, amiben mások, többek, mint az átlag.

– Hol hallhatjuk legközelebb? Mire készül?

– Kortárs operát mutatunk be a Tavaszi Fesztiválon, a MÜPA-ban. A Holle anyó című mesejátékot Csengery Dániel írta át operára, Szemenyei János rendezi, én vagyok a főszereplő, már nagyon várom. Az énekesi pályám arról szól, hogy folyamatosan tanulok. Onnantól fogva, hogy eldöntöttem, énekes leszek, mindent elkövettem azért, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. Alázattal, szorgalommal és felkészültséggel, hogy se magamnak, se a munkatársaimnak ne okozzak csalódást.

, ,