Az idei Állatvédelmi Szakmai Díj kitüntetettje, dr. Király Péter három évtizede dolgozik fáradhatatlanul az állatok védelméért. Neve összefonódott a hazai állatvédelemmel és a Rex Kutyaotthon Alapítvánnyal, amelynek munkája példát mutat emberségből, kitartásból és együttérzésből. Az elismerés kapcsán az állatorvossal arról beszélgettünk, mi hajtja még mindig nap mint nap, és mit tanulhatunk el tőle mi, emberek.
– Először is gratulálunk a díjhoz! Hogyan tudta meg, hogy Önt választották, és mi volt az első gondolata?
Tanítómesteremtől, Pali bácsitól azt tanultam, hogy az állatvédelemben nincsenek váll-lapok, csak feladatok. Különleges érzés volt megtudni, hogy kitüntetésben részesülök, de úgy érzem, az elismerés nemcsak nekem, hanem a Rex Kutyaotthon Alapítvány valamennyi lelkes munkatársának, önkéntesének és támogatójának is szól. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna idáig eljutni. És nem utolsósorban külön ajánlanám a díjat a Rex Alapítvány igazgatójának, dr. Koleszár Istvánnak, akiben nemcsak az év, hanem az „évtized állatvédő állatorvosát” ismerhettem meg.
– Több mint harminc éve dolgozik az állatvédelem területén. Mi az, ami ennyi idő után is motiválja és lelkesíti?
Bevallom, fogalmam sincs. Talán valami titkos örömforrás ez számomra. Hatalmas boldogságot ad, amikor egy védencünk gazdira talál, vagy amikor gyerekcsoportoknak tarthatok előadást, és látom a csillogó szemeket. Ez a jutalom bőségesen elég motiváció.
– Ha visszatekint, melyik eredményére a legbüszkébb?
Arra a kitartó csapatmunkára vagyok a legbüszkébb, amelynek eredményeként az elmúlt 33 év alatt minden vihart leküzdöttünk, és az egyre nehezebb gazdasági helyzetben is kimagasló eredményeket tudunk felmutatni. Munkatársaink és a gondjainkra bízott állatok számára egyaránt a stabilitás és a fejlődés lehetősége a legfontosabb – jó érzés, hogy a szűkös anyagiak ellenére ezt mégis biztosítani tudjuk.
– Ön szerint mennyit változott az állatokhoz való hozzáállás Magyarországon azóta, hogy elkezdte a pályát?
Meggyőződésem, hogy fényévekre vagyunk a kezdetektől, amikor még szemrebbenés nélkül vízbe fojtották a nem kívánt szaporulatot. A felnövekvő generációk állatokkal kapcsolatos ismeretei és empátiája sokat fejlődött. A legnagyobb gond sajnos továbbra is a felnőtt állattartók körében van. Ezt jól mutatja, hogy idén nyáron háromszor annyi kóbor kismacska került be az alapítványhoz, mint tavaly ilyenkor – ez egyértelműen az emberi felelőtlenség következménye.
– Mit üzenne a fiatal állatorvosoknak vagy állatvédőknek, akik most vágnak bele ebbe a hivatásba?
Az állatok jóllétének biztosítása nagy szaktudást igénylő, óriási feladat, amelyhez sajnos még mindig kevesen vagyunk. Ezt az embert próbáló kihívást csak a velünk hasonló gondolkodású emberekkel és azonos célokért küzdő szervezetekkel közösen vihetjük sikerre. Egy hajóban utazunk, amelyen az emberiség és az állatvilág egy irányba tart – de a kormánykerék nálunk van. Olyan vezetőkre van szükség, akik kitartóan, a legnagyobb viharok közepette is tartják az irányt.
– Mit gondol, mi a legnehezebb ebben a hivatásban?
A gyakori kudarc, az emberi kegyetlenség gyakori tettenérése és az, hogy néha szélmalomharcnak tűnik az egész munkánk. Ám védenceink hálás pillantása, vagy egy állat sorsának jobbra fordítása mégis kárpótol minket mindezért.
GZs