A buliból hajnalban hazatérő. A gondokkal küzdő. A munkában megfáradt. A büszkén tűrő. A magányra vágyó. A fegyelmezett. Majoros Áron Zsolt szobrászművész Újpesten alkot, arctalan, és ennek ellenére, vagy éppen ezért mégis nagyon karakteres szobraiban ott vagyunk mindannyian.
– Amikor művésszel találkozom, mindig nagyon foglalkoztat, hogy vajon mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
– Hát nem túl gyakran teszik fel ezt a kérdést. Nekem szerencsém volt, mert viszonylag már korán megmutatkoztak a képességeim. Egészen kiskoromtól kezdve a rajzolás és a gyurmázás volt a két kedvenc elfoglaltságom. Emellett a manualitás mellett pedig nagyon szerettem részleteiben nézni a dolgokat, megérteni a mögöttük lévő rendszerek működését. Ahogy idősödtem pontosan ezzel a kíváncsisággal fordultam az emberek felé is. Sosem álmodoztam egy-egy konkrét szakmáról, azt szerettem volna csinálni, amiben jó vagyok.
– Kitől örökölted a tehetséged?
– Első generációs művész vagyok, amit azért nagyon fontos hangsúlyozni, mert azt jelenti, hogy nem egy adott példát követek. A felmenőim nem művészek, de művészetkedvelők. Például, amikor a nagypapámnak volt egy kis pénze, akkor nagyon szívesen vásárolt műtárgyakat, aztán ezt a hagyományt édesapám is vitte tovább. Képeket, szobrokat, érméket gyűjtöttek. Azt nem tudom, hogy a tehetségemet kitől kaptam, de a művészet és a műtárgyak tiszteletét és szeretetét egyértelműen nagypapámtól és a szüleimtől örököltem.
Majoros Áron Zsolt
– Az a tapasztalat, hogy a szülők nem igazán repesnek az örömtől, ha a gyerekük művészi pályára készül.
– Viszonylag lassan érő, introvertált, öntörvényű gyerek voltam. Nem tanultam jól, nem voltak jó jegyeim, mindig csak azt csináltam, ami érdekelt. Szerintem kicsit tartottak tőle a szüleim, hogy mi is lesz belőlem, ezért örültek, hogy a rajzolást és az alkotást legalább komolyan veszem, mindig támogattak, hagytak kiteljesedni. Általános iskola végén azért kicsit én is megijedtem, mert azt tudtam, hogy egy jobb gimnáziumba biztosan nem vesznek fel, de akkor merre tovább? Végül egy művészeti szakközépbe jelentkeztem, mert festő szerettem volna lenni, csak ahhoz a szakhoz hozzá tartozott a díszítő festészet is, ami egyáltalán nem érdekelt. Próba szerencse alapon kőfaragás és kőszobrászatot kezdtem tanulni. Az első pár évben a gyakorlati órák a kőfaragást mesterségének elsajátításáról szóltak.
Mindenféle geometrikus formákat kellett faragnunk, ami megterhelő és unalmas volt, és akkor még nem igazán láttam az értelmét, aztán évekkel később jöttem rá, hogy az anyagismeretemet és az anyag szeretetét azok az évek alapozták meg. Mire a középiskolát elvégeztem már csak szobrászként tudtam magam elképzelni. Jelentkeztem a képzőművészeti egyetemre, ahol aztán múzsákat és inspirációt keresve teltek az évek, elképzelésem sem volt, hogy valójában milyen egy szobrászművész élete. Elolvastam pár önéletrajzot, amik elég romantikus ködben úsztak. Abban a hitben éltem, hogy a művészet majd mindent átmos, hogy felfedeznek, de aztán ezek az ideák szépen lassan szertefoszlottak.
– Mi a valóság?
– A valóság az az, hogy a művészetre is az vonatkozik, mint minden másra: semmi sem hullik csak úgy az ölünkbe. Sőt! A tehetség, az alázat és a szorgalom a három legalapvetőbb szükséglet. Emellett nem árt, ha az ember jóindulatú, pozitív és nem gondolja, hogy egy művészzseni. Sok alkotó él ebben az allűrben, de annak a kornak már régen vége, ha egyáltalán volt valaha.
A művészi lét egy nagyon légies, szabad, magától működő létformának tűnhet, és valahol az is, de, ha a művészetből szeretnénk megélni, akkor éppen a megfoghatatlansága miatt kell nagyon komolyan és tudatosan csinálni.
– Erre te hamar rájöttél?
– Az egyetem utolsó éve nagyon szerencsésen alakult. Megkaptam a Prima Junior Díjat, egy templom oltárára korpuszt faraghattam, illetve az I. kerületben egy Babits domborművet is készítettem, azt hittem, egyenesben vagyok, de jött a 2008-as válság, ami mindent bedöntött. Minden díszletes munkát el kellett vállalnom, amerikai produkciókba faragtam sziklákat, ami ugyan nagyon jól fizetett, de a művészetemet igencsak háttérbe szorította. Öt év után eszméltem, hogy ha ezen nem változtatok, akkor elengedem az álmomat, hogy azt csináljam, amit szeretek. Kiszálltam a mókuskerékből és több időt szántam az önmarketingre, eldöntöttem, hogy én márpedig „főállású” szobrászművész leszek. Ez rengeteg lemondással járt, de nagyon megérte hinni magamban.
– Művészeted középpontjában az emberi test áll, és ugyan a szobraidnak nincsen arca, nem ábrázolnak senkit, de valahogy az az érzésem, hogy ott vagyunk bennük mindannyian.
– Ez az arctalanság több szempontból is fontos. Egyrészt jellemzően szobrot olyanoknak szoktak állítani, akik valamiért rászolgáltak, de valójában mindenkinek lehet olyan tulajdonsága, amiért egy másik ember szemében „szobrot érdemelne”. Másrészt van benne egy kis fricska is, hiszen mennyien bújnak ma az arctalanság mögé. Nem szerettem volna meghatározni, hogy egy-egy szobor láttán kire kell gondolnia a nézőnek. Hangulatokat, érzéseket kínálok, ami mindenkiben másképp csapódik le. Számomra a két legkifejezőbb anyag a fém és a fa. Segítségükkel sokkal érzékenyebben és filigránabban tudom megfogalmazni a gondolataim.
Kezdetben megpróbáltam vaslapokkal is létrehozni a fa évgyűrűs rendszerét, azonban a lemezek túlságosan egymásba értek, így a kompozíció zárt maradt. Aztán felfedeztem, hogy ha távtartó lemezekkel választom el egymástól a rétegeket, akkor beárad a fény a szoborba. Innentől kezdve számos többletjelentést tudtam belesűríteni az alakokba, az olvasatuk kiszélesedett. Ez a technika arra is készteti a nézőt, hogy körbejárja az adott művet, hiszen az minden oldalról mást és mást mutat. Van olyan, amikor csak egy vékony sziluett látszik az egész alakból. Azt gondolom, ez a művészetben a legszebb. Ahány szem, annyi szög.
Domján Vivien