Akinek térkép az arc

  •  
  •  
  •  

Rettentő fotók – talán ez az első, ami önkéntelenül feltolul a nézőben a képeket meglátva. Aztán persze nem tudja levenni róluk a szemét, pedig próbálná. Horváth Dávid fotóművész képei ismét rádöbbentették a közönséget, hogy nincs, mi múlandóbb, mint mi magunk.

Az Újpesti Polgár Centrum tükörtermében kellemetlenül szembesülhet a látogató a szegénység, az eleve elrendelt hátrányos helyzet, az országrész-szakította sorsok fájdalmas élő tényével. Horváth Dávid fotóművészhez méltó érzékeny szenvtelenséggel tárja elénk az arcok tükrözte sorstérképeket, melyek gyermektől aggastyánig, tanítótól immár tragikusan halhatatlan íróig mutatják be, hogy nincs más romlandóbb értékünk, mint a saját sorsunk, amit keserű tanulságként láttatva a képeken át, nem mindig irányíthatunk. Az alkotó fotográfus úgy tartja a távolságot, hogy a legközelebb hozza s teszi élő elemmé a fényképezőgépe objektívjét. Mindegyik alkotása kényelmetlen szembesülés egy olyan tükör képével, amibe ritkán merünk belenézni: az együttérzés és az empátia, vagyis a lelkiismeret néz vissza ránk minden fotójáról. A kiállítást Donáth László nyitotta meg s az értő szemű kollégák közül többek között Szebeni András is gratulált a kiállító művésznek. A képeket még szeptember 30-ig tekinthetik meg az érdeklődők. A képekből a honlap Galériában láthatnak ízelítőt. 
 
/Donáth László megnyitóbeszédét szerkesztve közöljük/:
 
Kancsal vagyok, vörös vagyok
 
Aki beszélgetni akar, húzódjon kijjebb, aki inni akar, ragadjon poharat, nem hiába való a mi munkálkodásunk az Úrban: ki szóval, ki képpel, ki hanggal, csak csinálja a maga dolgát.
Egy fiatalemberrel itt a jelenlévők közül, akit most nem látok, mert kancsal vagyok, a jobb szememmel nem látok, arra nem kell figyelni, mindent baloldalon csinálok, de rendelkezik olyan éleslátással, mint Horváth Dávid, mint Szebeni András barátom.
Az említett fiatalember és köztem van egy áthidalhatatlan nagy különbség: azt említette, hogy mindegy, hogy árpádsávos zászló vagy cheguevarás póló – egyre megy. De vajon mindegy-e?
Tessék nekem mutatni nekem itt egy chegevuarás pólót? Mert árpádsávost mutatok, ha kimegyünk a Kossuth térre vagy kimegyünk Óbudára. Nem akarom önt fenyegetni: fiatal, tanuljon még, lesz rá módja, ideje, de egy biztos: az én nemzedékem a legkisebb mértékben sem tolerálja, ha bárki megkísérli a baloldali és a jobboldali diktatúrákat egybemosni. Ezt én úgy mondom önnek, mint akit mind a jobb, mind a bal meggyötört, testemben hordom a következményeit, de egy percig nem vagyok hajlandó senkit csak azért, mert diktátor, mert aljas, egy nevezőre hozni. Miután tisztelem a választékos gondolkozását, azt, amiért olyan szépen mondta el, amit elmondott, ami a korosztály tagjait nem jellemzi, beszédhibásak, tisztázatlan gondolatok hömpölyögnek, hadd mondjam el még annyit. A meglátásom mögött sokkal inkább teológiai a vitám Önnel, félre ne értse, engem lelkészként hívtak meg e megnyitóra, megpróbálok ebben a minőségben is megnyilvánulni
 
Narancslével locsolva
.
Nem mindegy, hogy Belzebub ujjával vagy Jézus ujjával mutatunk-e. Simon mágus, akiről Enyedi Ildikó készített egy egészen rendkívüli filmet, aminek az a lényege, hogy hiába szeretné Simon mágus megszerezni azt a tudást, amellyel az apostolok rendelkeznek, ha nem az a szeretet van a szívében. Természetesen a végeredményt tekintve Horváth Dávid kitűnő képeiről kellene beszélnem s nem az Ön kiváló gondolatai által ihlette indulatomnak verbális összefüggést adni… Azt azért hozzátenném: én még nem láttam egyetlen liberális embert vagy szocialista képviselőt, ami lennék magam is, hogy fideszest, vagy miépest, vagy jobbikost lelocsolni szíveskedett volna. Engem tíz nappal ezelőtt a békásmegyeri aluljáróban egy közép korabeli hölgy vagy másfél liter narancslével locsolt meg. Természetesen én hű vagyok a gazdámhoz, és hátulról lévén szembefordultam, hogy a másik orcámat is láthassa, s bár tele volt a kezem és a testemet is számtalan nyavalya gyötri, de ha nem így van, nőt akkor sem ütök meg. Ekkor ő szemből is arcon öntött, majd műanyagflakonját hátrahagyva eltávozott a derék békásmegyeri népben, már aki akkor este 11-kor szenvtelen jelen volt az aluljáróban.
 
Nem teszek lakatot a számra
 
Ezzel együtt nem gondolom, hogy a politikai morál normájává kéne tenni azt, amit az én zsidó-keresztény öntudatom, emberi tartásom akkor és ott lehetővé tett, de azt igen, hogy az országot járva, minél több helyen s minél több ember számára kellene világossá tenni, hogy van s milyen különbség politikus és politikus között. Félre ne értsék az iróniámat, de elmondanám, hogy szintén az elmúlt héten vagy negyven öreg kommunista között ülve kellett jelennem, nem volt könnyű, de gondoltam magamban, ha az Úristen úgy rendelte, hogy ezen embereknek kell szólanom, akkor ezt kell tennem. Majdnem megvertek. Nem jártam sokkal jobban az Élőlánc Magyarországért fórumán sem, melynek az egyik vezetője – Lányi András 35 éve jó barátom – kedvéért elmentem, ahol a végsőkig igyekeztem szelíden és okosan beszélni, s mégis, a legvégén egy Szebeni András méretű, jól kigyúrt, nálam harminc évvel fiatalabb polgártárson láttam, hogy olyan szívesen megütne. Mindegy hogy hogyan hívnak, de kancsal vagyok, vörös vagyok, kívül-belül egyaránt, hát nehezen tartja vissza, hogy üssön. Ugyanezt megpróbálta egy évvel ezelőtt néhány katolikus hitoktató Békásmegyeren: mondtam nekik, hogy ott a kavics a templom előtt, ragadják meg és dobáljanak meg.
Gondolkodjanak el, hogy miről beszélek. Nagyon nehéz ilyen megroppant derékkal, fájós végtagokkal tűrni ezt a sok mocskot, ami ebben az országban történik. Ezzel együtt én nem akarom tovább tűrni az erőszakot. 35 éven át tűrtem, hogy senkik, Grószok, Bereczek próbáljanak lakatot tenni a számra. Ezek után én tegyek lakatot a saját számra?
 
Túl sok veszteség
 
A politikát nem a politikusok csinálják, hiába próbálják láttatni magukat valaminek és valakinek. Ha van közöttük érték – és van közöttük -, akkor azok pontosan tudják, hogy mennyire korlátozott a lehetőségük, az idejük. Az előbb egy fiatalember, akinek édesanyja engem még Kazincbarcika sajókazai lelkészkoromból ismer, 27 évvel ezelőtt voltam ott, ő súgta a fülembe, hogy volt idő, amikor egészen másként gondolkodott a cigányokról, mint ma, és őt még Solt Ottilia ébresztette fel előítéleteiből, akinek bizony áldott az emléke a mai napig. Akiről azt kell mondanom, hogy nem volt méltó sem ez az ország, sem a politikai elitje az ő létére. Solt Ottilia egy nagyon tiszta asszony volt, aki nagyon korán elment. És nagyon hosszú a sor ezen az úton, hogy kiket vesztettünk el időnek előtte. Azt az embert is, akiről Dávid készített képet, aki apámnak fegyenctársa volt, akit nagyon szeretett, s aki apámról már halála után, némi kedves bájjal emlékezett meg valamelyik könyvében, s akivel nekem egészen különleges kontaktusom alakult ki. Azt kell mondanom, hogy most ne engem nézzenek, hanem nézzék Eörsi Pista egyik utolsó képét, amit Dávid csinált. A kép olyan rettenetes, hogy majdnem csak erről akarnék beszélni, mert nem hagy nyugodni.
 
Köszönet a „rettentő” képekért
 
Szemérmetlennek, tisztességtelennek, szörnyűnek tartom, amit ez a nagyszerű művész, Horváth Dávid elkövetett, legyen hozzá az Úristen irgalmas majd, ha meg kell állnia a színe előtt, mert az, amit láttat, az több, mint a valóság. Azt is mondhatnám, hogy Horváth Dávid boszorka, bár nem tudom, mint lehet a boszorkát hímneműsíteni, mert valami egészen szörnyű az a kép, s legyen elég annyi, hogy ha valaki beleolvas Eörsi István verseibe, publicisztikáiba, a perirataiba, akkor mindent megért, ami a fényképről tükröződő tekintetében ott van. Horváth Dávidnak volt mersze ehhez a szörnyűséghez, hogy a kimondhatatlant, a legrettenetesebbet kimozdíthatatlanná tegye. Amikor készítette a képet, Eörsi István már haldoklott. Amikor készült a kép, Eörsi István már úton volt, látható, hogy már nincs, együtt szórtuk szét a hamvait a temetőben Kis Jánossal és a többiekkel. És mégis, az, amit látnak, az van Eörsi István halhatatlan lelkeként. Köszönet érte Dávidnak, hogy megcsinálta, de ez a kép felveti bennem zsidó emberben újra a kételyt, hogy szabad-e. Ezekről a képekről gondolkodni, kell, akinek van hozzá mersze. Nem gyerekeknek való ez a kiállítás. Csak olyanok nézzék ezeket a képeket, akiknek van gyomruk, van lelkük, van tudattalanjuk, vannak álmaik, vágyaik. Ezek a képek felvetik, hogy szabad-e másként láttatni az embert, mint ahogy ő akarná, hogy lássák. S vajon pótolja-e ez a kép Eörsi írásainak az elolvasását? Hiszen ez egy szörnyeteg, egy súlyosan beteg ember, akinek a tekintetében az örökkévalóság zenitje látszik, akinek már semmi köze az evilági porból és sárból és mocsokból gyúrt dolgokhoz: vajon neki nincs-e igaza? Én e dilemmát nem döntöm el. Nézzék meg Dávid képeit s aki beletekint Eörsi szemébe és igaz ember, tudni fogja, hogy nem szabadul többé e tekintettől s mindattól, amit abban megláthat. Olyan képet kell csinálni, úgy kell énekelni, zongorázni, úgy kell tanítani, gyógyítani, filmezni vagy bármit művelni, újságot írni, végezetül prédikálni, hogy az, aki minket lát, hallgat s velünk kapcsolatba kerül, többé ne tudja úgy látni a világot, mint annak előtte. Olyanná kell tenni a tárgyat, hogy annak szemlélője többé ne tudjon elszakadni annak a morális botrányától, ahogyan látnia kellene.