Az Ujpesti Közlöny 1921. december 22-i száma több helyi üzem tulajdonosát mutatta be, pozitív példaként állítva őket az első világháborút követő társadalmi, gazdasági válságot megszenvedő iparosok elé. A szerkesztőségi cikkek között legnagyobb terjedelemben Sztarill Lajos bőrgyárának gyors gazdasági felemelkedését méltatta az újság. A kortárs ipari almanach részletesen foglalkozik az üzem alapítójával és szakmai eredményeivel.
Sztarill Lajos gyára a Vasvári Pál utca 11-13-ban négy holdnyi (körülbelül 17 ezer m2) telektömböt foglalt el. A gyártelep a párhuzamos Tisza (ma: Gárdi Jenő) utcára is nyitott volt már ebben az időben.
Sztarill Lajos 1888-ban költözött Szarvasról Újpestre, harminc évig a Jordán- később Mauthner-féle bőrgyárban tanulta a szakma rejtelmeit. 1917 májusában önállósította magát s vetette meg alapját vállalkozásának, „a megyeri határban, az üres telkek között szerzett egy kis telket, épített egy kis fabódét és ott kezdett bőrt gyártani” – írta róla az 1921. évi Ujpesti Almanach.
Szakértelme, szorgalma meghozta gyümölcsét: négy év alatt egy kétemeletes, korszerű gépekkel felszerelt gyárépületben száz munkást foglalkoztatva működtette üzemét. Minőségi boxbőr termékei országosan keresettek voltak, elsősorban a cipőipar számára. Munkásai között sok magasabb képzettségű középosztálybeli tanulót foglalkoztatott, közöttük jogász, orvos vagy volt katonatiszt is szerepelt.
Sztarill Lajos és felesége
A gazdasági válság okozta munkanélküliség, illetve fizetésképtelenség több fiatal értelmiségi számára nem teremtett lehetőséget a megélhetésre, s a gyenge jövedelmet a jobban fizető fizikai munkával cserélték fel.
Sztarill méltatói kiemelték, hogy a bőriparban a szakma egyik legmagasabb bérezését alkalmazta.
A vállalkozó szakmai sikerei mellett a társadalmi életből is kivette részét, megalapította a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyesülete újpesti csoportját, amelynek elnöke is lett. Egyházi presbiter és az Újpesti Dalkör tagja volt, számos egyéb közéleti munka mellett feleségével együtt a rendszeres jótékonykodásról sem feledkeztek meg.
A harmincas évek világválságával azonban már nem tudott megbirkózni, csődbe jutott, cégét Tolnai Géza vásárolta meg. A tulajdonos itt indította el 1939. október 9-én a bőripar legfontosabb segédanyagát előállító Első Magyar Cserzőanyaggyárat, amelyet alapításától hadiüzemmé nyilvánítottak.
Elődje a Duna sor 14-ben működő Angol-Magyar Vegyipari Kft. Leiner László, újpesti enyvgyáros tőkéjével és Tolnai szakértelmével 1937-ben jött létre. Leiner később külföldre távozott, tőkéstársi pozíciója megszűnt. A háborús front közeledtével 1944-ben a gyár beszüntette működését. A frontvonal gyors áthaladtával semmiféle kárt nem szenvedett a cég, s már 1945 márciusában megkezdte a termelést, dolgozóinak száma meghaladta a 110 főt.
1948. április 10-én a céget államosították, Cserzőanyaggyár Nemzeti Vállalat néven működött tovább, alapítója külföldre távozott, Barcelonában telepedett le. 1949 februárjában tűzvész következtében 12 vörösfenyőből készült cserzőkád semmisült meg, ezt követően az üzem kizárólag műcserzőanyagok gyártásával foglalkozott.
1953 elején az egész vertikum Csepelre költözött, helyére a Könnyűipari Minisztérium Bőripari Igazgatósága határozata alapján az Újpesti Műbőrgyár települt. A bőrhulladék feldolgozásból kialakított úgynevezett rostbőrök gyártásával foglalkozó vállalat tevékenységének túlnyomó részét a cipőipar számára nélkülözhetetlen kéreggyártás és talpbélés előállítása tette ki.
A rendszerváltás iparátszervező intézkedései a bőriparral együtt ezt a gyárat is elsodorták. Épületeiben manapság különböző vállalkozások üzemelnek.
Szöllősy Marianne