Eredetileg műszerésznek, illetve autószerelőnek készült, ám a szocializmusban egyik képzésre sem volt egyszerű bekerülni: Újpest egyetlen címfestő mesterének az előbbihez hiányzott az akkor szükséges politikai protekciója, utóbbihoz a felvételi pontszáma nem volt elegendő. „Mivel elég jól rajzoltam, és a szüleim az akkori Épületfestő és Mázoló Nemzeti Vállalatnál dolgoztak, ahol volt címfestő részleg, így erre a pályára kerültem. Előtte én sem tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák ezt a szakmát” – árulta el beszélgetésünk során Takács József.
„Szűk két év alatt végeztem el az iskolát, ami nem is volt igazi iskola, hanem a vállalat belső képzése, az előmenetelem elég jól sikerült”
– emlékezett vissza a címfestő mester, aki később a Práter utcában működő művészeti iskolában is megfordult. Mellette esti tagozaton elvégzett három évet a gimnáziumból, de a negyediket már nem tudta kifizetni:
„A cég ennyit finanszírozott. Később a Török Pál utcai képzőben még tanított Barcsay Jenő tanár úr (Kossuth-díjas magyar festő, grafikus, művészpedagógus – a szerk.), akit nagyon szerettem. Magának való, de aranyos ember volt”
– idézte fel a diákéveket Takács József.
Takács József
Hozzátette:
„Ezt követően a VI. kerületbe, a Jókai utcába kerültem segédgyakorlatra. Hatalmas szerencsém volt, mert a tanítómesteremmel, Jenő bácsival kölcsönös volt a szimpátia. Hárman dolgoztunk a műhelyben: a főnök, a fia és én. Munkácsy-díjas festőművész létére mindig a mesterem söpört fel, hogy nekünk csak a munkával kelljen foglalkoznunk.”
Erről a helyről fél év után „elcsalták” vendéglátói dekorációkat készíteni, immár teljesen önállóan:
„Festegettem az autók oldalára a reklámokat, az éttermeknek itallapokat, étlapokat, ami kemény feladat volt. Ekkor kaptam egy súlyos ólommérgezést a kezemre, ami miatt egy időre abba kellett hagynom a munkát. Röviddel utána jött kemény három év katonaság. Szerencsém volt, hogy ott írnoki beosztást kaptam, mert így ez az idő is beleszámított a 10 év gyakorlati időmbe.”
A nagy becsben tartott mesterlevél
Családjával 1966-ban költöztek Újpestre, egy évvel később leszerelt, rá másfél évre tette le a mestervizsgát.
„Emlékszem, tízen ugrottunk neki, ebből végül ketten mentünk át. 1970-ben nyitottam meg a saját műhelyemet”
– mondta el Takács József, aki csak akkor komorodik el kicsit, amikor a szakma jelenlegi állapotára terelődik a szó:
„Az anyagismeretet és a színkeverést nagyon alaposan kellett ismerni, nem úgy, mint manapság. Akkor még vért kellett izzadni a mesterlevélért. A mai, felgyorsult világban a technika egyszerre jó és rossz is. Remek dolgokat lehet vele csinálni, de a kézműves módszerek már túl drágának és időigényesnek tűnnek mellette. A fiatalok között is hiába van sok ügyes szakember, a minőség többnyire már nem olyan, mint régen: a városban járva sajnos jó pár kontár munkát látni. Ezek általában olcsóbban és gyorsabban készülnek, de ez meg is látszik a tartósságukon, vagyis inkább annak hiányán.”
Takács József
Elárulta, hogy ő lépést tartott a korral: 1988-tól autodidakta módon tanulta az új, számítástechnikán alapuló módszereket, és mire széles körben elterjedt a használatuk, számára már nem jelentettek újdonságot.
„Zömmel az önkormányzatnak dolgozom, most például Bedő Kata alpolgármester asszony felkérésére Újpest nagyjairól csináltam 42 darab szöveges utcanévtáblát”
– mondta el aktuális munkáiról a mester, aki hozzátette:
„Ezeknél a legfőbb nehézséget az anyagbeszerzés jelentette, mivel jelenleg naponta változnak az árak, így nagyon nehéz árajánlatot adni. Most ott tartunk, hogy már a helyettesítésre használt műanyagok ára is felzárkózott a fémekhez, sőt meg is haladta azokat. A festékek és a hígítók ára is a duplájára nőtt.”
Az új utcanévtáblák
Az új táblák azért is trükkösek voltak, mert 5-6 sornyi szöveg is akad rajtuk, ami nagy összpontosítást és figyelmet igényel. Ettől függetlenül Takács József élvezte a munkát, hiszen még ő is sok újdonságot tudott meg általuk Újpest történetéről.
„Pedig Berda Józsefet például személyesen is ismertem, az egyik barátom papájával mindig együtt verték a blattot az egyik régi kifőzdében. Szeretett enni-inni, nagyon élvezte az életet”
– elevenítette föl a régi emlékeket.
Beszélgetésünk során büszkén mutatta a régebbi munkáit, amelyek között utcanévtáblák, a MAHART horgonyos emblémáját ábrázoló tábla mellett egy horgásztó házirendje is feltűnt, amely 8000 betűből állt és két hétig készült. De elárulta, hogy a szülőotthonban és az SZTK-ban 1970-től a mostani felújításig minden tábla az ő keze munkáját dicsérte, ahogy az újpesti iskolákban is sok munkája megtalálható.
Takács József
Szomorúan említette, hogy a műhelyét a mostani válság miatt be kellett zárnia. Jelenleg egy kisebb helyiséget bérel, ott dolgozik, hogy szerény nyugdíját ki tudja egészíteni, de mindig csak annyit, amennyitől jólesően elfárad.
„Régebben csak Újpesten volt 836 kétkezi iparos, mára manuális címfestő, mesteri fokozatban rajtam kívül talán már Budapesten sincs”
– tette hozzá. A jövővel kapcsolatban annyit mondott:
„Mindenki a maga sorsának kovácsa, az, hogy ki, hogyan tud kopácsolni, már egy más dolog.”