A NOB-ot rengeteg támadás éri, mert törölni akarja a birkózást az olimpia programjából. Az ellenzők egyik része a sportág ősi múltját emlegeti, állítják: eltüntetésével a coubertini szellemiséget köpi szembe az a bizottság, amelynek első elnöke a francia báró volt.
Persze, ha elgondolkodunk egy picit azon, mennyi köze van a rekordokat hajszoló, ajzószereket zabáltató – tisztelet a kivételnek – versenysportnak az első játékokhoz… De most nem a kokszról akarok értekezni – pedig lehetne –, inkább azokról az urakról, akik a döntéseket hozzák a nemzetközi testületben. Igen, a csokornyakkendős sportdiplomatákra gondolok, akik élet-halál urai, akik egy „jól sikerült” döntésükkel karriereket, sportolókat és családokat tesznek, tettek már tönkre. Meggyőződésem, többségük, példának okáért, nincs tisztában azzal, hogy a labdarúgást két kapura játsszák, vagy hogy a kétszáz mell az nem száz csinos nőhöz tartozik.
Haragszom rájuk, de nagyon! Ők voltak azok, akik miatt a világverő magyar asztalitenisz-csapat nem szerepelhetett az olimpián, mert a csokornyakkendősök úgy vélték, hogy nem elég népszerű sportág, a világban alig ismerik.
Elgondolkodtam a dolgon. Lehet, igazuk volt akkor, hiszen az asztalitenisz valóban miként akar versenyezni a vusuval, a sportmászással vagy éppen a görkorival? És akkor még nem is említettem a százméteres véraláfutást, az egykezes kalaplengetést vagy a tehénlepénydobást. Higgyék el, kedves csokornyakkendősök, népszerű sportok, van rájuk kereslet.
Elfér az olimpia műsorában. Akár a birkózás helyén.
Hát nem röhej?
Gergely Gábor