•  
  •  
  •  

Ha rajtam múlna, egész évben két évszak lenne: egy hétig tél – a karácsony azért csak fehéren szép –, ötvenegy hétig meg tavasz. Tizenöt fok alatt megfagyok, huszonöt felett megsülök, a túl rövid nappalok nyomasztanak, a túl hosszúaktól nem tudok elég jól aludni. Én a kettő közötti átmenetben vagyok igazán elememben. Illetve lennék. Ha nem a négy fal között, az ablakból csodálhatnánk csak a természet ébredését. Milyen jó volna most csak egy délutánra elfelejteni vírust, karantént, kijárási korlátozást, boltzárat, járványgörbét, idős, beteg szülőket, rokonokat – és csak kiszaladni az ajtón! Meg se állni a játszótérig a gyerekekkel, a parkig a kedvessel, a söröző teraszáig a barátokkal. Aztán megint szépen, fegyelmezetten, felelősen, józanul és szolidárisan ülünk otthon, becsszóra! Csak egyetlen délutánra… ami pont elég lehet ahhoz, hogy tünetmentes vírushordozóként megfertőzzünk valakit, aki belehal ebbe, vagy, hogy hazavigyük a kórokozót szeretteinknek.

Ezek a hetek a mi nemzedékünk számára életünk talán legnehezebb próbatételét jelentik. Mert most olyasmit kér számon rajtunk a történelem, amihez egyáltalán nem szoktunk hozzá: nemet mondani önmagunknak. Azt még úgy-ahogy képesek tudomásul venni – hiszen mást nem is nagyon tehetünk –, hogy valamire nincs pénzünk vagy lehetőségünk. De, hogy megtehetjük, és mégsem tesszük meg, mert a vágyainkon túl léteznek magasabb szempontok is – az a legtöbbünk számára bizony egészen új helyzet.

S talán az sem véletlen, hogy ez a kihívás éppen böjt idején talált meg minket. A húsvét előtti elcsendesedést, önmegtartóztatást a modern ember szinte már teljesen elfelejtette, vagy jobb esetben is betette a mára már kiveszett régi szép szokások vitrinjébe. Most aztán hirtelen több mint hárommilliárd ember kényszerül arra, hogy felfüggessze, vagy minimálisra csökkentse a pár héttel ezelőtt még természetes életmódnak számító nyüzsgést. A Föld minden második-harmadik lakójára hirtelen rászakadt a kényszerű böjtölés. Ezúttal nem a húst vagy az alkoholt vonjuk meg magunktól – hanem egymás társaságát. S bizony sokak számára ez a hagyományos böjtnél is nagyobb próbatételt jelent. Különösen azoknak, akik egy szokványos munkanap után az üres lakásba térnek haza, s most huszonnégy órából huszonnégyet kell egyedül tölteniük. Vagy magányos időseknek, akiknek gyermekeik, unokáik látogatása jelent kapaszkodót a sokszor fájdalmasan csendes mindennapokban.

Ahogyan a vírusnak, úgy a karanténnak is megvannak a különösen veszélyeztetett csoportjai. S ahogyan az előbbiekre vigyázunk azzal, hogy nem lépünk ki a kapun, úgy kell óvnunk az utóbbiakat is azzal, hogy a négy fal közül is utánuk nyúlunk. Az otthon maradással életeket menthetünk, az odafigyeléssel lelkeket. Úgy, ahogyan Krisztus is tette. És nekünk ehhez nem a keresztet kell felemelnünk, csak a telefont, nem a Golgotára kell felmennünk, csak a netre, nem gyilkosainknak kell megbocsátanunk, csak szeretteinktől kell megkérdeznünk: hogy vagy? A csüggedőket meg emlékeztetni: nincs az a Nagypéntek, ami után nem jön a Feltámadás.

Balogh Gábor

, , ,