Június az érettségik, a ballagások hónapja. Az ünneplőbe öltözésé, sok-sok virágé, búcsúzásoké és fogadkozásoké. Ilyenkor felsejlik bennünk saját indulásunk emléke. Főleg ha több, mint fél évszázada volt, 1964 nyarán.
Osztályfőnökünk a Könyvesben Újpest később szakmai legendává lett pedagógusa, Porkolábné Balogh Katalin volt. Nekünk egymás közt „Katika” majd „Kati néni”.
– Én igyekeztem vigyázni rátok, ti pedig, éreztem, hogy vigyáztatok rám – mondta abban a beszélgetésben, amit a könyvébe készült portré készítésekor folytattam vele.
Több, mint 10 éve, hogy már nem vigyáz ránk, és mi se vigyázhatunk rá!
Jó tanárokat akart képezni már 1963-tól az ELTE Bölcsészettudományi karán; a mi osztályunkba óraadóként járt ki. Hivatása, küldetése a fejlődéslélektan lett, az óvodáskor, illetve kisiskoláskor kutatása. Kísérletek, előadások, tankönyvek, publikációk, országos szakmai hírnév. (Évekkel a halála után is rá hivatkoztak egy rádióbeli kerekasztal-beszélgetésben a pedagógusok)
Amikor 6-7. osztályos gyerekek fejlesztésével kísérletezett, felismerte, hogy az már késő! Hogy a gyerekkor korábbi szakaszára, az óvodáskorra kell a figyelmet összpontosítani! Akkori idegrendszerük és a plasztikus, jól átgondolt és megszervezett környezet adhat olyan ingereket, impulzusokat, amik fejlődésükhöz, képességeik kiteljesítéséhez kell.
Arra tette fel az életét, hogy a gyerekek kudarc megélése nélkül kerüljenek az iskolába.
Mert igazán iskoláskor előtt kell azokat az alapkészségeket, alapfunkciókat kialakítani bennük, amire az iskolai tanulás épül. Az első 6 év döntő egy emberpalánta jövője szempontjából.
Porkolábné dr. Balogh Katalin lett – ahogy fogalmazta – az ország „Kati nénije”, hálával említve azokat az óvodapedagógus-közösségeket, köztük az újpesti Aradi utcai óvodát, vezetőóvónőket, akik nyitottak voltak kísérleteire.
Mert vezetésével megszületett a Komplex prevenciós óvodai program: Kudarc nélkül az iskolában.
Hittel vallotta, hogy a nevelés a születés pillanatában kezdődik, és lehetőleg egyetlen gyerek se lépjen úgy az iskolába, hogy nincs felkészítve a rá váró feladatokra. Ott már nehéz korrigálni önmagukat, mert tanulniuk is kell, meg fejlődniük is.
Elszemélytelenedett világban már nem szeretne élni. „ Amikor az emberi arcunkat veszítjük el. Se nevelni, se befolyásolni nem lehet személytelenül! Nem igaz, hogy nem lehetne a gyerekekkel szót érteni – de minden vizualitás, technika, elektronika, motorizáció és tömegesítés. Ez Európa vesztét okozhatja. (…) Az emberiség kipusztul, ha nem lesznek emberek, akik továbbviszik az emberséget. Döntő, hogy rátalálunk-e a belső útra és merjük-e követni a saját genetikai kódunk programját. A személyiség nem más, mint végigmenni az úton.”
Utolsó mondata ma is elevenen él bennem:
– Jegyezd meg: az emberek elfelejtik, amit mondtál, amit csináltál, de arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük.
Réti János