Mottója: Inkább bánja meg amit tett, mint amit nem mert megtenni.
Az 1970-es évek kiváló magasugrója volt az Újpesti Dózsa fantasztikus tehetségű versenyzője, Kelemen Endre. Érdekesség: az 1975-ös fedettpályás Európa-bajnokságon ezüstérmet jelentő 219 centis eredménye az idei országos bajnokságon aranyérmet ért volna. A 75 éves egykori klasszis bajnoki címeket, Európa-bajnoki érmeket, csúcsdöntéseket és egy féltve őrzött Eszterházy-kockás öltönyt is köszönhet a tehetségének.
Kelemen Endre, hetekkel ezelőtt az Újpesti Sport vendége volt a televízióban. Hamar otthon érezte magát a stúdióban, felszabadultan, jókedvűen beszélt önmagáról és a kedvenc sportjáról, az atlétikáról.
„A román határhoz közeli kis faluban, Eleken telt a gyerekkorom – mesélte. – A foci és a kézilabda mellett a felásott veteményeskertünkben két karó és egy léc segítségével magasugrást is játszottunk. Barátaim már akkor azt mondták, ha egy kicsivel nagyobbat ugrok, már Romániában landolok. Jó alapokat szereztem, és a gimnáziumban kiderült, hogy ruganyos vagyok, nagyon magasra tudok »repülni«. Micsoda nagy dolog volt akkoriban, hogy egy kis faluból a városba mehettem versenyezni, később pedig külföldre is eljutottam” – eleveníti fel a kezdeteket Kelemen Endre, aki pályafutása befejezése után is a sportban maradt, edzősködött, majd csaknem harminc évig vezette az ELTE testnevelési tanszékét.
Kelemen Endre
„Büszke vagyok arra, hogy nem a vágyaimból, hanem az emlékeimből élek, vagyis van mire jó szívvel visszagondolnom” – mondta mosolyogva. „Egész életemben az a mottó vezérelt, hogy inkább bánjam meg azt, amit megtettem, mint amit nem mertem megtenni. A sajnos már elhunyt Major Pistával mindig esélyesek voltunk, ha elindultunk egy külföldi versenyen, a világ legjobb tíz magasugrója közé tartoztunk. Elégedett vagyok a sportmúltammal” – jelenti ki határozottan, miközben elismeri, hogy egy kis szerencsével többre vihette volna. Kelemen Endrét, Bandit, élvezet hallgatni, ahogy felidézi a régi atléta sztorikat, baráti ugratásokat, fogadásból nyert Hilton-vacsorákat.
„Ruganyosságomnak köszönhetően mindig magasan a léc fölé mentem, ott volt gond a mozgásommal. Hasmánt technikával ugrottam, és gyakran úgy vertem le a lécet, miután már átjutottam felette, hogy beleakadt a lábam. Aztán kitaláltam egy saját stílust, amikor fölértem a kellő magasságra, átfordultam” – árulta el újítását. „Az 1975-ös Európa-bajnokságon aranyérmes lehettem volna, de az utolsó ugrásnál, amikor már átvittem a magasságot, örömömben belebokszoltam a levegőbe, és eltaláltam a lécet, ami leesett… nekem pedig maradt az ezüstérem. A négy évvel korábbi Európa-bajnokságon pedig ugyanannyit ugrottam, mint a győztes, csak nekem több kísérletem volt” – mondja az Újpesti Dózsa egykori klasszisa, majd elmeséli, hogy az olimpiákkal sem volt szerencséje.
Az 1972-es müncheniről azért maradt le, mert a játékok előtt egy hónappal elcsúszott a Népstadion beton zuhanyzójában, az Achilles-inát beütötte a padkába, részleges szakadás lett a vége. Négy év múlva Montrealba ugyan kijutott, de egy banális eset megfosztotta a jó eredménytől: odébb tették a talajba szúrt nekifutás jelzőjét, és a rossz távolság miatt kétszer ráesett a lécre. Amikor újból kimérte a távolságot, már csak egy kísérlete maradt a javításra, ami hajszál híján sikerült. Ha az olimpián nem is nyert érmet, a montreali előolimpiáról egy különös ajándékkal tért haza.
„Az előolimpián a későbbi aranyérmes gerelyhajító Németh Mikivel, a szintén gerelyes Kulcsár Gergellyel, valamint a középtávfutó Zemen Janival vettem részt. Az ottani magyarok nagyon örültek nekünk, meghívtak magukhoz is. Az egyik vendéglátónknak ruhaüzlete volt, és megmutatta nekünk a hatalmas, hangár méretű raktárt, ahol 190 centis állványokon lógtak az öltönyök. A házigazda és a személyzet nem értett a sporthoz, és kérdezgették, mit csinálunk. Amikor megtudták, hogy magasugró vagyok, a főnök megkérdezte, mekkorát ugrok. Mondtam, az állványt simán át tudom ugrani. Nem hitte el, és felajánlotta, ha sikerül, választhatok magamnak egy öltönyt. Farmerban és tornacipőben két lépés nekifutás után lazán átugrottam az állványt. Egy Eszterházy-kockás öltönyt választottam, ami akkoriban Magyarországon nagy kincsnek számított, sokáig féltve őriztem. Ezt látva Németh Miki megkérdezte, ő is választhat egy öltönyt, ha valamit áthajít a hangáron? A tulaj erre már megijedt, és azt mondta: már látja, milyen csodára vagyunk képesek, nem akarja, hogy túlzottan megcsappantsuk a készletét…”
GG