Orgona- és csembalóművész, barokkénekes. Missziója, hogy az úgynevezett régizenét élővé, népszerűvé tegye. Elismert, sikeres művész szerte a világon, és most szűkebb pátriája is díjazta munkásságát. Andrejszki Judit Újpestért díjat kapott.
– Mit jelent neked Újpest?
– Hát, ezt sorolni is nehéz. Itt születtem, csak nemrég költöztem el. Itt él a családom és rengeteg barátom is. Itt kezdődött el a zenei pályafutásom. Itt neveltem fel mind a négy gyermekemet. Szóval összegzem: mindent.
– Mi motivált arra, hogy régi korok zenéjével foglalkozz?
– Zongora szakra akartam felvételizni a konzervatóriumba, de nagyon sok zongorista volt akkoriban, így inkább orgonista lettem. Ez volt az első lépés. Majd találkoztam egy fantasztikus lengyel kontratenorral, őt hallgatva rájöttem, nemcsak operaénekesek vannak a világon, hanem olyanok is, akik számomra sokkal természetesebben énekelnek. Ezért kezdtem el foglalkozni barokkénekléssel is.
– Ez a „régizene” kifejezés elég porosnak tűnik.
– Így van. Az a célom, hogy leverjem róla a port, ezért a 15., 16., 17. század könnyűzenéjét éppúgy éneklem, mint a komolyzenéjét. Be akarom mutatni, hogy a régi zenéket is hús-vér emberek írták, érzésekről, szerelemről, sőt pajzánkodásról is. A régi magyar muzsikának olyan vetületei, mélységei is vannak, amelyeket nem ismernek az emberek. Azért kezdtem Sebestyén Mártával közös produkcióba, hogy megmutassuk, milyen közel áll ez a zene a magyar népzenéhez. Ő szájhagyomány útján terjedő dalokat énekel, én meg kódexekből veszem a repertoáromat.
– A zenészszakma hogy áll ehhez a műfajhoz?
– Régebben a klasszikus zenészek kissé kétkedve figyelték a tevékenységemet. A nyolcvanas években nem volt kultúrája itt a régizenének. Én is külföldre jártam tanulni. Még hangszerek sem nagyon voltak itthon. Én például az első csembalómat egy játékboltban vettem. Ma már ez elég vicces, de játékszerként használták. Szerencsére mára bizonyította a régizene, hogy helye van a hazai zenei palettán. Külföldön mindig is népszerű volt.
– Akkor célt ért a missziód?
– Hát, ezt sorolni is nehéz. Itt születtem, csak nemrég költöztem el. Itt él a családom és rengeteg barátom is. Itt kezdődött el a zenei pályafutásom. Itt neveltem fel mind a négy gyermekemet. Szóval összegzem: mindent.
– Mi motivált arra, hogy régi korok zenéjével foglalkozz?
– Zongora szakra akartam felvételizni a konzervatóriumba, de nagyon sok zongorista volt akkoriban, így inkább orgonista lettem. Ez volt az első lépés. Majd találkoztam egy fantasztikus lengyel kontratenorral, őt hallgatva rájöttem, nemcsak operaénekesek vannak a világon, hanem olyanok is, akik számomra sokkal természetesebben énekelnek. Ezért kezdtem el foglalkozni barokkénekléssel is.
– Ez a „régizene” kifejezés elég porosnak tűnik.
– Így van. Az a célom, hogy leverjem róla a port, ezért a 15., 16., 17. század könnyűzenéjét éppúgy éneklem, mint a komolyzenéjét. Be akarom mutatni, hogy a régi zenéket is hús-vér emberek írták, érzésekről, szerelemről, sőt pajzánkodásról is. A régi magyar muzsikának olyan vetületei, mélységei is vannak, amelyeket nem ismernek az emberek. Azért kezdtem Sebestyén Mártával közös produkcióba, hogy megmutassuk, milyen közel áll ez a zene a magyar népzenéhez. Ő szájhagyomány útján terjedő dalokat énekel, én meg kódexekből veszem a repertoáromat.
– A zenészszakma hogy áll ehhez a műfajhoz?
– Régebben a klasszikus zenészek kissé kétkedve figyelték a tevékenységemet. A nyolcvanas években nem volt kultúrája itt a régizenének. Én is külföldre jártam tanulni. Még hangszerek sem nagyon voltak itthon. Én például az első csembalómat egy játékboltban vettem. Ma már ez elég vicces, de játékszerként használták. Szerencsére mára bizonyította a régizene, hogy helye van a hazai zenei palettán. Külföldön mindig is népszerű volt.
– Akkor célt ért a missziód?
– Talán igen, de azért van még bőven teendőm. Most például középiskolásoknak indítunk egy régizene-sorozatot, hangszerbemutatóval egybekötve.
– Beszélgetésünk elején említetted a gyermekeidet. Velük, gondolom, nem kell megszerettetni a régizenét, hiszen ők beleszülettek ebbe.
– Igen, szegényeknek nem volt választásuk. Szerettek volna mással foglalkozni, de nem nagyon tudtak menekülni, így mind a négyen zenélnek. Egyszer otthon a János-passiót gyakoroltam csembalón, és azt láttam, hogy a gyerekeim közben békésen legóznak. Szép pillanat volt. Néha ugyan mondják, hogy anya, ne énekelj már, de azért talán büszkék rám. Akárcsak Újpest. Szerencsére.
– Beszélgetésünk elején említetted a gyermekeidet. Velük, gondolom, nem kell megszerettetni a régizenét, hiszen ők beleszülettek ebbe.
– Igen, szegényeknek nem volt választásuk. Szerettek volna mással foglalkozni, de nem nagyon tudtak menekülni, így mind a négyen zenélnek. Egyszer otthon a János-passiót gyakoroltam csembalón, és azt láttam, hogy a gyerekeim közben békésen legóznak. Szép pillanat volt. Néha ugyan mondják, hogy anya, ne énekelj már, de azért talán büszkék rám. Akárcsak Újpest. Szerencsére.