Dédnagyapám, az 1880-ban született Patolcs Sándor a szőlőt csak friss, fehér kenyérrel ette. Meg a görögdinnyét is. Magyar ember így eszi, mondta szerb származású dédapám, aki egy uszályon szolgáló szerb matróz és szakácsné ivadékaként került a komáromi árvaházba. Azaz otthagyták őket. Dédapám 1896-ban, a Millennium évében került Újpestre, ahol a református egyházközség segítségével kitanulta a bronz- és rézműves szakmát. Ez ritka volt Újpesten, ahol főleg asztalosok és bőrösök éltek. (Nagyapám, valamint feleségem apja és nagyapja is asztalos volt.) Mit csinált akkoriban egy bronz- és rézműves? Ágyúalkatrésztől feszületig sok mindent.
Dédnagyanyám, Kramár Mária felvidéki tót favágó családból származott, az Alacsony-Tátra rengetegében született, a mama sosem látott még bábát sem. Így lett aztán a szerb fiúból és a tót lányból újpesti magyar. Nemcsak Amerika volt a népek kohója, hanem a Monarchia is. A sok elmagyarosodó bevándorló miatt Újpestet Kis-Amerikának is nevezték.
Dédnagyanyám még a szilvához is kenyeret szelt, így tanulta otthon. (Apropó, szilva. A humorista olykor humoros is lehet. Kimegy a székely a kisfiával a gyümölcsösbe. Az ott milyen gyümölcs, idesapám, kérdi a lurkó. Bánáti kékszilva, mondja a székely. Mire a kölök: akkor miért piros? Mert még ződ!)
A szőlőtermesztésnek jócskán vannak újpesti gyökerei is. Szép Tibor borszakértó barátom (aki mindig Szép-kártyával fizet a Kék Duna borozóban) mesélte nekem, hogy az ősújpestiek még termeltek szőlőt a káposzta mellett. Ez utóbbit idézi Káposztásmegyer neve. Az 1830-as években született meg Új-Pest, azaz akkori nevén Újmegyer. A honfoglalás idején itt telepedett meg a Megyer nemzetség. Az itteni telkekből (a Károlyi grófok birtoka volt) bárki vásárolhatott területet szőlőtermesztés céljából. Így igazából vincellérek alapították meg a községet. 1831-ben Mildenberger Márton építette meg az első kocsmát és serfőzőt, majd az első házat is. A kezdeti szőlőművelést gyorsan felváltotta az iparosodás. Lőwy Izsák, a község első bírája, Új-Pest névadója alapította meg az első bőrgyárat, melyet számtalan követett, csak a Wolfner bőrgyárat említve. Főként a fa- és bőripar üzemei költöztek ide, ezért említettem volt asztalos rokonságomat.
De most folytassuk a történetet jó borocska mellett. A második nagy háború előtt jó borokat lehetett kapni, de nem a proletariátus zsebéhez mérve. Az ötvenes évekre már én is emlékszem – kilencéves voltam, amikor Patolcs dédapám meghalt – szegény ember ráfanyalodott a szörnyűséges kövidinkára és a kadarkára. Azóta a nemesített kadarka már úri bor lett, akkor még pár forintért mérték literjét, haza lehetett vinni a csatos kristályvizes üvegben.
Én sem vagyok kivétel, szeretem a jó bort. Ezért tettem tiszteletemet az újpesti BorVíkenden, ahol magyarországi borospincék kínálták csábos nedűiket. A Holdvölgy pince fehér bora után teszteltem a Pálffy pince rozéját, majd az ezeréves Pannonhalmi Apátság és a veszprémi érsekség finom borocskáit. Dédapám is jól érezte volna magát a BorVíkenden, hiszen sokszor idézte Petőfit: vígan illan életem, gondűző borocska mellett, sors, hatalmad nevetem!
Majláth Mikes László