Az Árpád út 48-ban születtem, persze igazándiból az Árpád kórházban. Az udvari lakás 46 négyzetméteres volt, egy szoba alkóvval (függönnyel elválasztható kiugró helyiség), illemhely (budi) az udvaron. Ebben a szűk lukban heten éltünk: én, anyám, nagyanyám, nagyapám, dédanyám, dédapám és agglegény testvére. Hogy lehetett itt élni? Éltünk. Hogy lehetett itt gyereket csinálni? Csináltak.
Négyéves koromban kerültem át a másik nagyanyámhoz a Ságvári utca 8-ba (ma Lőwy Izsák utca). Ez már maga a luxus volt. Egy szobás, de az utcára néző ablak, fürdőszoba és WC. A fürdőszobában volt egy nagy, hengeres réz víztartály, ez alá be lehetett gyújtani, s meleg vízben fürdeni. Nagyanyám a sparhelt mellett petrót is használt. (petróleummal működő főzőalkalmatosság).
Hatéves koromban kerültem a Lebstück Mária utca 46-ba, apámék sírták ki a tanácsnál ezt a szoba konyhát. A konyhában falikút, a szobában vaskályha, WC a gang (folyosó) végén. De utálatos volt a pincében fát vágni, szenet felhordani, TÜKER-alágyújtóssal tüzet csiholni. Apám volt a tűz csiholója. De nem mindig, ha délután lusta volt befűteni, télikabátban és kalapban verte az írógépet, jéghidegben születtek a humoreszkek. Télen sokszor befagyott a konyhában a falikút csővezetéke, apám Szabad Népekből tüzet rakott a vasvályúban, ha ügyes volt, megolvadt a jégdugó.
Kis angyalföldi kitérő után, új feleségemmel beköltöztünk nagymamája 36 négyzetméteres másfél szobásába a Munkásotthon utca 32-34-be. Távfűtés, melegvíz a csapből. A ház dán próbapanel volt, végül a szovjet házgyárakat választotta pártunk és kormányunk. Mily meglepő! Nejem nagyapjának érszűkületből kifolyólag levették a jobb lábát. Egész nap az ablakban ült, figyelte a szomszédos épülő házat, a melósok lazsálását és állandó sörözését, s így kiáltott nekik: Fiúk, így sosem fog felépülni a szocializmus! Igaza lett.
Néhány év kemény spórolása után, ráfizetéssel átköltöztünk egy 72 négyzetméteres lakásba a Virág utca 17-be, a tizedikre. Míg odafent kánikula volt, a földszinten jégvarázs. Az egycsöves fűtőrendszernek hála. A lakás maga volt a csoda! Két és fél szoba, jó beosztással, ablakos konyha, temérdek csótánnyal, fürdőszoba és gardrób. Ez mán döfi! A nagymama is velünk költözött, övé volt a kisszoba, míg meg nem halt a Károlyi kórházban.
De b. nejem nem tudott megülni a fenekén. Leadtuk a tanácsnak 600 ezer forintért a lakást (két év múlva került csak magántulajdonba, egy vagyont ért volna), és vettünk egy öröklakást a Szent István tér 16-ban. A lakás közvetlenül a régi piacra nyílt. Ha reggel kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő áradjon be, olajos lángos sűrű illata türemkedett be. Viszont garázs is volt.
Nejem újra változtatni akart. A nőknek semmi sem jó, ami megszokott. Megint a zsebünkbe nyúltunk, a korábbi lakást eladtuk, s vettünk egy háromszobás, 96 négyzetméteres újat a József Attila utcában, közvetlenül mellettünk áll a még ma is működő újpesti zsinagóga. Az ablakos fürdőszobából, kádban ülve látom a zsinagóga tornyát és a szép füves, csendes udvart. Ha kántorverseny van, kiülök az erkélyemre, s ott hallgatom az érces férfihangokat.
A lakásban minden, mi szem szájnak ingere, nagy konyha és ebédlő, duplakomfort, spájz, gardrób és két erkély. Egyik az utcára, a másik a virágos belső udvarra néz. Teremgarázs és tároló. Jó magas rezsi.
Esküszöm, hogy innen már csak egyszer költözök. Kimegyek Megyerre.
Majláth Mikes László