1952-ben dúlt a harc a klerikális reakció ellen. Megmagyarázom, ez mit jelent. A Rákosi-korszakban üldözték a papokat és szerzeteseket, akik diákokat oktattak kiválóan, üldözték az apácákat, akik betegeket és öregeket ápoltak, s nem utolsósorban üldözték a hívő embereket. Az üldözés nem volt eredményes, nem csökkent az igazán hívő emberek száma. Továbbra is – főleg vidéken – természetes volt a keresztelés, az egyházi házasság és temetés. Rákosinak nem sikerült legyőznie egyik vallást sem.
1952-ben már odáig ment el a hatalom, hogy be akarta tiltani a karácsonyt. Decemberben nem árultak fenyőfát. Hogy lesz nekünk karácsonyfánk? Egyszerű a megoldás, mondta asztalos nagyapám, s elkérte nagyanyámtól a piros nyelű partvist. Minek az neked, morgott nagyanyám. Majd meglátod szentestén.
És nagyapám munkához látott. A szerszámos táskájából elővette a collstockot és egy kézi fúrót. Ő furdancsnak mondta. Kihúzta a partvis nyelét, mérni kezdett, csak szimmetrikusan, úgy lesz fáintos. dörmögte az orra alatt. S nekiesett rejtélyes lukak fúrásának. Csak forstriftosan! S a kifúrt lukak sora szépen sokasodott. Most már fáintos, mehetünk a temetőbe. Oda meg minek? Majd meglátod, Lackó, mondta nagyapám, jó melegen öltözz fel.
A Megyeri temető kapuja előtt virágboltok sorakoztak. Az egyikben volt kiszolgáló, Paula néni, keresztanyám. Nagyapám sercintett egyet a sáros hóra, aztán Paula néninek előadta kérését. Kellene nekünk nyolc-tíz fenyőgally, amivel a sírokat szokták befedni télvíz idején. Paula néni hátrament és két csomó fenyőgallyal jött elő. Ezüstöt vagy lucot? Csakis lucot, annak fáintos a szaga. Nem szaga van annak, hanem illata, helyesbített Paula néni. Oszt mennyivel gyüvök, kérdezte nagyapám, aki Érsekújvárott gyerekeskedett. Karácsony van, mondta Paula néni, ne fizessen egy fillért sem, majd én lerendezem. Siessen, hogy hazaérjenek szentestére!
Asztalos nagyapám otthon belehúzott. Enyvet melegített, bekente a ragaccsal a fenyőgallyak végét, még a kifúrt lukakba is tunkolt egy kicsit, majd a gallyakat fáintosan beleillesztette a kifúrt lukakba. A partvis varázslatosan kezdett karácsonyfává alakulni. Ezalatt anyám és nagyanyám piros almák szárára erős cérnát kötözött, s diókat csomagolt be ezüst sztaniol papírba.
Az meg honnan került elő? Akkoriban volt egy komenisták által csokinak nevezett Inota szelet. Jó név volt az új inotai hőerőműről elnevezni a kívülről csokinak kinéző és fűrészpor ízű harapnivalót. Hát nem volt egy Milka, de az ezüst sztaniol papírja jól hasznosult, mint dióruha.
Mire a partvis átvedlett karácsonyfává, addigra elkészültek a díszek is. Mikor besötétedett, kocsisgyertyákat gyújtottunk, letérdeltünk a fa elé és elénekeltük a Mennyből az angyalt. Ez volt életem legszebb, azaz legfáintosabb szentestéje.
Majláth Mikes László