Minden hónap sugároz valamilyen hangulatot. Nekem október szomorú. Amikor beköszönt, sötétszürke fátyolba öltözik a lelkem. Az előttem álló hónap történései miatt.
Mindjárt az aradi 13-ak emlékével kezdődik. Azon férfiak emlékével, akiket 1849. október 6-án kivégeztek az aradi várban. Jónéhányan közülük nem is tudtak magyarul, csak búcsúleveleket írtak a szeretteiknek. És a dolog drámája,
hogy nem a magyar szabadságért, nem is a hazánkért haltak meg, hanem amiért megszegték a császárnak tett katonai esküjüket. Mert hát ők a császári hadsereg felesküdött tisztjei voltak. És a császár hadserege nem olyan volt, mint a Móricka-vicc, hogy ki-be ugrálunk a körből. Mindegyikük viselte a sorsát!
Elvégeztetett. Mindegyikükről utca van elnevezve Újpesten.
Aztán október 23., a mi forradalmunk, ami szerintem nem olyan volt, mint amilyennek akkor a hatalom beállította, de nem is olyan, mint amilyennek most elmeséljük. Az igazság ezúttal is – mint annyiszor az életben – a kettő
között volt.
Én két emlékképet őrzök róla. Az egyik: későbbi keresztapám (keresztanyám
majdani férje), a hosszú Laci, a napsütötte Árpád úton áll biciklijével a járda mellett, nem messze az áruháztól, és nagy gombolyag piros-fehér-zöld szalagból kokárdákat szab a járókelőknek. És minden arra járó boldog volt… Később tagja lett a munkástanácsnak, kis kommandója részt vett még Mindszenty rétsági őrzésében is, aztán kapott 13 évet és 63-ban szabadult. De megkeseredett ember maradt, ameddig élt.
A másik: Csík Tibi, az olimpiai bajnok ökölvívó (akinek volt feleségének anyja tönkretette a nagy szerelemben virágzott életüket) szembe jött velünk az utcán egy méretes géppisztollyal a nyakában. Hová megy maga Tibi ezzel a géppisztollyal? Nincs semmi baj Lencike (Lenkének hívták anyámat), csak az anyósomat keresem. És nevetett. Persze nem találta meg… 1959 nyarán öngyilkos lett Ausztráliában. Akkor disszidáltak a Tavasz utcai Szikora
házból Horváth Gyurka, a Lali meg a Szikora lányai, Hilda és Magdi. Azt hittem, nem bírom ki, annyira fájt a szívem értük, hogy még Topi kutyánk is elkísért az iskolába.
Aztán 1995. október 25. – Anya itt hagyott bennünket, engem és apát, elköltözött, abba a másik dimenzióba, ahonnan nincs visszatérés, csak örök
szeretet. Gyakran érzem, hogy itt van velem! De „a földön többé sose látom”.
21 éve már. Azóta nem olyan nekem ez a világ, amilyen addig volt. Ilyen hónap nyit rám minden október elsejével.
RÉTI JÁNOS