A tudományos élet kiválóságainak adható legrangosabb állami kitüntetést, Széchenyi-díjat vehetett át a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, egyetemi tanár, Újpest díszpolgára, a Babits Mihály-kutatás megkerülhetetlen alakja, aki majdnem nyolc évtizede él Újpesten, és fontos szerepet játszott a kortárs újpesti civil élet, egyebek mellett az Újpesti Közművelődési Kör megszervezésében.
Sipos Lajos Kassán született, de mindössze egyetlen hónapot élt szülővárosában. Mint meséli, édesapja tanár volt, akit az északi területek visszacsatolását követően kineveztek Budapestről a Felvidékre, Losoncra, gimnáziumi igazgatónak, azonban mielőtt elfoglalhatta volna a posztját, egy hónapot a kassai premontreieknél kellett eltöltenie, hogy megismerje az adminisztrációt. A sors úgy hozta, hogy épp ebben a hónapban, 1939 szeptemberében látta meg a napvilágot legidősebb fia, aki később követte őt a tanári pályán. Amikor 1944-ben a szovjet hadsereg elfoglalta a mai Szlovákia területét, a család visszaköltözött Magyarországra, ahol az édesapa először Salgótarjánban, majd két évre rá az újpesti Kanizsay Dorottya Leánygimnáziumban kapott igazgatói állást.
„Ez azt jelenti, hogy 1946 óta élek Újpesten” − mondja büszkén Sipos Lajos tanár úr, aki a Könyves Kálmán Gimnáziumban tette le az érettségi vizsgát. Úgy alakult, hogy ő és két fiatalabb testvére is Újpesten találták meg a számításukat, soha nem is kívánkoztak el innét. A feleségével 17 éves korában, a gimnáziumban ismerkedett meg, két évre rá összekötötték az életüket, és azóta is elválaszthatatlanok.
fotó: Várai Mihály
Sipos tanár úr az ELTE-n szerzett magyar-orosz szakos tanári diplomát, majd Újpesten, egykori alma materében dolgozott, később doktori fokozatot szerzett és negyedszázadon át, 2009-ig volt az ELTE 20. századi magyar irodalomtörténeti tanszékének docense, majd egyetemi tanára. Felsorolhatatlan az egyetemi rangoknak és a munkásságáért elnyert elismeréseknek, díjaknak a száma, a legjelentősebb érdemeket azonban kétségtelenül Babits Mihály életművének kutatásában szerezte.
Miért éppen Babits? „Amikor érettségiztem, az 1950-es évek második felében, a Nyugat költői és írói közül gyakorlatilag senki nem szerepelt a tananyagban; egyedül talán József Attila, de tőle is csak rossz, politizáló verseket olvashattunk. Babitsról egyetlen vers, a Május 23-án Rákospalotán kapcsán hallottam, amiből forradalmi verset csinált az akkori tankönyv” − meséli. „Sem a családi könyvtárunkban, sem a gimnázium könyvtárában nem volt Babits-kötet, a Szabó Ervin Könyvtárban pedig Babits Az európai irodalom története című munkájából volt mindössze egy példány. Találtam egy olyan költőt, akiről semmit sem lehetett tudni. Akkor elhatároztam, végigolvasom az életművét, idősebb ismerőseim könyvtárából kértem kölcsön egy-egy könyvet. Az egyetem második évében már tudtam, hogy Babitscsal fogom eltölteni az életemet”. Hozzáteszi: „Nagyon jó társaságban voltam”.
Nem túlzás azt állítani, hogy Babits újrafelfedezése és kanonizálódása jelentős mértékben Sipos Lajos érdeme. Az 1980-as években megszervezte a Babits Kutatócsoportot, és elindította a szerző műveinek kritikai kiadását, a Babits Könyvtár és a Babits Kiskönyvtár sorozatokat. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy Babits életművében nemcsak a versek, a regények, novellák, tanulmányok és műfordítások jelentősek, de rendkívül érdekesek az irodalomtörténeti, irodalomelméleti, műfordítás-elméleti munkái is, csakúgy, mint a levelezése. „Babitstól tízezernél is több levél maradt fent, általa írt és hozzá írt levelek egyaránt, ami páratlan a világkultúrában”.
fotó: Várai Mihály
Természetesen Babits újpesti kötődése is fontos, hiszen a költő az 1910-es években épp a későbbi Könyves gimnáziumban tanított, amely akkor még a Venetianer és a Deák Ferenc utca sarkán álló kétszintes épületben működött (1914-ben került sor a mai iskolaépület átadására), alig fél saroknyira Sipos tanár úr és felesége lakásától. „Babits Rákospalotán lakott, a mai Árpád út sarkán szállt le az 55-ös villamosról, elment a Városháza előtt, balra kanyarodott, elment a piac mellett, és úgy kanyarodott erre. A tévhitekkel ellentétben szerette Újpestet”.
Babits mellett Sipos tanár úr kiemelkedően foglalkozott Tamási Áron és az Újpesten élt „kalapos költő”, Berda József munkásságával is. Előbbi szerző esetében fontos a családi szál, hiszen Sipos Lajos édesapja ugyanott, az erdélyi Farkaslakán látta meg a napvilágot, mint Tamási, sőt, az író testvérével együtt járták ki a négy elemit, és a tanár úr családjának férfiága most is ott él. A határon túli irodalom elnevezést visszautasítja, mint mondja, ahol a nyelv (jelen esetben a magyar nyelv) azonos, ott oszthatatlan irodalomról beszélhetünk. „Amikor az egész magyar irodalomban szerettem volna gondolkodni, kézenfekvő volt Farkaslaka, Tamási Áron pedig kiváló ürügy és alkalom arra, hogy belemásszak a két világháború között a Kárpát-medencében megalakult államok ilyen-olyan-amolyan viszonyaiba” − állítja.
Berda Józsefet pedig személyesen is volt szerencséje ismerni. „Egy tündéri figura volt. Eljátszotta a trágár, üvöltöző, gusztustalan embert, ami nagyon jól sikerült neki, mert messziről tényleg ilyennek látszott. Egyszer meghívták a pesti egyetemre, hogy tartson előadást a saját költészetéről, de ő azt válaszolta, nem tud beszélni, csak a verseit tudja felolvasni. Képzeljük el ezt a bibircsókos orrú, csúnya, erősen alkoholista embert, aki, mint egy angyal felemelkedett, amikor a verseit olvasta. Amikor befejezte, nem tudott hozzátenni semmit. Egy hihetetlenül különleges személyiség volt”.
fotó: Várai Mihály
„Amikor azt mondják nekem, Újpest, akkor egy sor kulturális figura jut az eszembe, akikből így-úgy magamba is elraktam valamit” − mondja a tanár úr. „Tudom, melyik étteremben, melyik asztalnál volt Berda József törzshelye, vagy ott van Passuth László, aki Rákospalota-Újpest vasútállomástól kicsit beljebb lakott, édesanyja a Kanizsay gimnáziumban volt tanárnő. De Újpest identitásához tartoznak az épületek is, például a Városháza, amit Babits kiválóan megörökített az egyik regényében”.
Az sem véletlen, hogy Sipos Lajos évtizedeken át részt vett Újpest civil és kulturális életében, az Újpesti Közművelődési Kör (melynek 2008-ig ügyvivőjeként működött) és az Újpesti Városvédő Egyesület munkájában. „Mindig úgy gondoltam, hogy a tanult szakmám folytán kötelességeim vannak. Egyrészt kötelességem tisztességgel dolgozni, másrészt tisztességgel képviselni azt a gondolatot, hogy az iskola és az oktatás mindenki számára hozzáférhető legyen. Nagy híve voltam az egységes közoktatásnak, és most is az vagyok” – mondja.
„1989-ben, mint minden nagy társadalmi változás előtt, volt egyfajta elementáris reménykedés abban, hogy most végre valami nagyon tisztességes következik. A feleségemmel akkor úgy gondoltuk, megpróbálunk minden olyan dologban részt venni, melyről azt gondoltuk, ezt erősíti valahogy. Ezért voltunk benne a Közművelődési Körben, a különböző civil kezdeményezésekben. Ezt mi kötelességünknek éreztük”.
A közösségi gondolat, a civil összefogás a tanár úr szerint különösen fontos a mai világban, ahol sajnos egyre inkább feledésbe merülnek ezek az értékek. „Harminc év nagyon hosszú idő, felnőttek új generációk. Sokkal inkább előtérbe került az egyéni érvényesülés, mint a közösségi gondolat, ez nem tett jót a magyar társadalomnak, de egyetlen társadalomnak sem tett volna jót. Ma az emberek inkább a saját pecsenyéjüket akarják sütögetni, úgy alakítani a saját életpályájukat, életmódjukat, életvitelüket, hogy elérjék azt, amit ők tökéletesnek hisznek”.
Rudolf Dániel