A gombfoci része volt a mi generációnk életének. A mi kis társaságunk először Újpesten, az Apolló ház 4. emeletén, a liftakna előtt, a kőre rajzolt pályán játszott. Odáig már nem ment fel a lift, tehát ajtó nem nyílt belőle, ott zavartalanul lehetett játszani. Csak hát a földre, illetve az apró négyzetekből álló kövezetre volt rajzolva krétával.
A negyediken csak a viceházmesterék, a Horváték laktak, ott egy lakásnak alig nevezhető volt mosókonyhában. A hátsó sarokból nyílt a kijárat a lapos tetőre, ami tulajdonképpen napozótetőt jelentett, de rajtunk, a gyerekeken kívül én ott napozni senkit nem láttam soha a házból. Szóval a negyediken, a liftakna előtt volt a stadion, ahol szombat délután, vasárnap délelőtt, majd délután csaptunk össze, ha családi program nem volt.
Különösebb színvonal ezeken a kövön való gombozásokban nem alakult ki, de játszottunk!
Forradalmi változást Krumesz Gyuriék másodikra való költözése hozta. Nagy, polgári lakás volt a 2. emeleten és társbérlet. A társbérlet az együttélés többé-kevésbé elfogadott változata volt azokban a nagy polgári lakásokban, amik feloszthatók voltak. Úgy, hogy jusson is, maradjon is. Ilyen lakások a századfordulón a 10-es, 20-as években épült városi bérházakban voltak, és az ott lakók békében éltek egymással. Kénytelenek voltak jól kijönni egymással, más választásuk nem volt.
Krumeszék Holdékkal laktak egy társbérletben és tényleg jól kijöttek egymással. Ennél a két családnál nyitottabbat, barátságosabbat azóta sem ismertem, pedig a társbérletek általában nem a békés egymás mellett élés színterei voltak. Hogy valójában hogyan zajlott az életük, azt nem tudtuk, de felénk, a hozzájuk gombozni járó kamaszok számára minden tökéletesen működött. Tartósan csukott ajtó nem létezett, mindig az volt az érzése a vendégnek, hogy éppen jön vagy megy valaki, így volt barátságos, otthonos, hangulatos.
Együttélésünk alapja az ifjúság volt. Gyurka volt a legidősebb a csapatból, ő gombozott a legjobban. Az unokaöccs Dini volt, a második legjobb, közéjük csak néha tudott beférkőzni Horvát Gyurka, a viceházmesterék fia. Dini húga volt Zsuzsa, aki később válogatott kosárlabdázó lett. A társaság lelke Mária néni volt, Dini és Zsuzsa anyukája. Csupa életkedv, derű és kedvesség. Soha nem voltunk a terhére, akármennyi időt is töltöttünk náluk. Minden hazaérkezése élmény volt, mindig mondott valami újdonságot, hozott valami hírt, általa úgy éreztük, történik valami.
A legemlékezetesebb az volt, amikor egyszer, szokásához híven, nagy lendülettel érkezett, betoppant a konyhába és újságolta, hogy vett egy törhetetlen poharat. Kíváncsian néztünk rá és vártuk a folytatást. Hát lett is. Kivette táskájából a törhetetlen poharat és feldobta a konyhakő fölött. A pohár, ahogy mondani szokták: pofára esett, és ezer darabra tört.
Réti János
Képek: RJ