, , ,
  •  
  •  
  •  

Nem közlök nagy meglepetést a kedves olvasóval, ha azt írom: megújult az Újpesti Napló – hiszen ezt már mindenki láthatta, aki a kezébe vette. A nagyobb méret és terjedelem szebb, színesebb, gazdagabb és informatívabb kiadvány készítését teszi lehetővé. Ám ennél ambiciózusabb céljaink is vannak: újságot szeretnénk adni Újpestnek.

 

 

Az én nemzedékem talán az utolsó, aki még nyomtatott formában találkozott először a betűkkel. Elsőként persze tankönyvekben, aztán – legalábbis én – szinte rögtön ez után a napi-és hetilapok hasábjain. Gyerekkoromban szombati vagy szünidei reggeleken rohantam a postaládához, hogy elsőként én nyithassam ki az újságot, én szívjak egy jó mélyet a bódító nyomdaszagba. (Szégyen, nem szégyen, azóta is mindig előbb szagolok meg egy könyvet, mint hogy beleolvasnék.) Később, kamaszkoromban a hosszú tömegközlekedési zötykölődések alkalmával azzal ütöttem el az időt, hogy alkalmi kismintás politikai közvélemény-kutatást végeztem az utasok által olvasott lapok alapján. 2020-ból visszatekintve egy másik univerzumnak tűnik, amikor az emberek még nem a telefonjukat, hanem az újságjukat bújták a buszon, villamoson, vagy metrón – s amikor még a világnézeti paletta összes árnyalatának volt nyomtatott sajtója. S tegyük hozzá: akkoriban a legzaftosabb bulvárlapok sem merészkedtek alá olyan szakmai és erkölcsi Mariana-árkokba, mint manapság számos, magát komoly közéleti újságnak nevező nyomdaipari termék. Az „újság” nem egyszerűen egy köznév volt, hanem fogalom. „Hittem az asszonyban, mint a vezércikkben” – énekeltük Deák Bill Gyulával. Ma már elég gyenge lábakon áll az a házasság, amely arra a bizalomra épül, amelyet a média irányába táplálhatunk.

Az pedig már számunkra is csupán történelem volt, amikor még minden egyes nagyobb városnak vagy régiónak saját lapja, sőt lapjai voltak. Nem is akármilyenek. A szegedi sajtó Juhász Gyula pályáját indította el, a debreceni Móricz Zsigmondét, a nagyváradi Ady Endréét. A „vidéki lap”, vagy a „helyi újság” kifejezéseket napjainkban sokszor lebiggyesztett ajakkal, lesajnálóan emlegeti a szakma és a közbeszéd. Ám nyolcvan-száz évvel ezelőtt sokkal inkább ezek az orgánumok jelentették a nyilvánosságot, mint az országos vagy fővárosi újságok. S bizony sokszor jobban is bíztak bennük. Szerzőiket az olvasók sokszor személyesen is ismerték, a cikkek szereplőivel, az interjúk nyilatkozóival bármikor összefuthattak az utcán. Ezek a városi lapok az elmúlt fél évszázadban az éppenhogy elkezdődő globalizáció legelső áldozatai közé tartoztak. Ma már mutatóba is alig találni olyan települést, ahol az önkormányzati újságon kívül más nyomtatott sajtó is létezik.

A XX. század első felében Újpesten is számos újság jelent meg, különböző tematikával, célközönséggel, világnézeti elkötelezettséggel. Mára az Újpesti Napló is egyedül maradt e téren – és ez roppant nagy felelősséget ró ránk. Az eddigiekben is igyekeztünk minél informatívabb, színesebb és szerethetőbb kiadványt szerkeszteni. Most azonban nagyobb fába vágjuk a fejszénket: a nagy elődök nyomába eredve igazi, ízig-vérig újpesti újságot szeretnénk készíteni. Olyat, amely nemcsak küllemében, de tartalmában is a nyomtatott sajtó szebb napjait idézi – miközben friss, modern és korszerű. Reméljük, annyi örömüket lelik majd az olvasásában, mint amennyi lelkesedéssel és szeretettel mi készítettük.

(Megjelent az Újpesti Napló 2020.08.13-i számában)