A kényszerű digitális távoktatás évtizedes oktatáspolitikai vitát oldhat meg a gyakorlatban, nevezetesen azt, hogy mekkora tananyagra van szükség. A válasz: kevesebbre. A számítógép monitora előtt ülve ugyanis a biflázás jelentősége csökken, nő viszont a gyakorlásé. A tanárok elég bátrak lesznek hozzá, hogy megoldják azt, amit emberöltőnyi idő alatt nem sikerült. A szülők előtt pedig le a kalappal. Lévai Andrással, az Újpesti Szűcs Sándor Általános Iskola igazgatójával beszélgettünk.
Nem volt zökkenőmentes az átállás a digitális távoktatásra, de a pedagógusok, a gyerekek és a szülők nagyon gyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez, mondja lapunknak Lévai András, az Újpesti Szűcs Sándor Általános Iskola igazgatója. Az első napokban az volt a feladat, tette hozzá, hogy rendszerré formálják az egyéni próbálkozásokat. „Minden tanár olyan eszközzel próbálta eljuttatni a tananyagot a gyerekeknek, amilyennel tudta”, fogalmazott. Az első néhány napban még csak rendszerről sem lehetett beszélni. Ez azonban gyorsan változott, bár sok improvizációra és egyéni útkeresésre kell gondolnunk. Egyrészt létezik a központi iskola-informatikai rendszer, az úgynevezett KRÉTA, amely normál esetben az elsődleges platformja az iskolák és a szülők közötti kapcsolattartásnak. E rendszer a digitális oktatást is lehetővé teszi, de – fejtette ki Lévai András – az iskolák más felületeket is igénybe vettek. Ezek közül a két legjobb megoldásnak a Google Classroom, illetve a Microsoft Teams alkalmazás bizonyult.
Nem minden iskola tudott azonban gombnyomásra átállni. Az igazgató ezzel kapcsolatban több okot is mondott: egyrészt volt olyan intézmény, ahol azonnal volt forgatókönyv a folytatásra, máshol – bár rögtön igyekeztek átállni – csak menet közben derült ki, hogy melyek lesznek a legjobb módszerek, illetve volt olyan iskola is, ahol először megtervezték az oktatás rendszerét, és emiatt pár napot igénybe vett, mire minden feltétel rendelkezésre állt a távmunkához.
A pedagógusok feladata azonban nem csak annyi, hogy megtalálják a tananyag átadását segítő alkalmazásokat. A tanároknak ugyanis fel kell kutatniuk azokat az alkalmazásokat, szemléltető anyagokat, a megértést segítő tartalmakat, amelyek az online közegben is jól működnek, ráadásul az oktatásban kiemelten fontos személyes kapcsolat is hiányzik a napi rutinból. Emellett az egy gyermekre fordítandó energia is jelentősen nagyobb, mint normál körülmények között. A kicsik tanítása ugyanis nem csak a tanárokat, hanem az otthon lévő szülőket is terheli. Pláne, ha ez kiegészül azzal, hogy sok tanár maga is szülő, vagyis a tanítványai mellett a gyerekének is segítenie kell; aki mindeközben a saját tanárától is kap instrukciókat napközben.
A szülők számára egyébként is jelentős új kihívást jelent a távoktatás, hiszen olyan feladatokkal kell szembesülniük, amelyekkel eddig nem találkoztak. „Több szülőtől kaptunk olyan visszajelzést, hogy most kezdik igazán értékelni a munkánkat” – mondta Lévai András, de az elismerés kölcsönös: ő maga is tisztelettel adózik a szülők áldozatvállalása előtt.
Az igazgató számol azzal, hogy lesznek lemaradások, mert tanítani és tanórán részt venni is sokkal nehezebb most mindenkinek. Ráadásul nincsenek kipróbált, megtervezett, tesztelt módszerek, módszertani útmutatások, a tananyag jelentős része nem a digitális oktatás követelményei szerint készült. A kisgyerekektől pedig eleve nehéz elvárni, hogy a szükségképpen engedékenyebb vagy lazább otthoni környezetben ugyanúgy tudjanak koncentrálni, mint az iskolai szabályrendszeren belül. „Ezért nekünk, tanároknak is önmérsékletet kell tanúsítanunk, nem lehetséges ugyanazt követelni, mint ha magunkra csuknánk az osztályterem ajtaját” – tette hozzá. Ez azt jelenti, hogy engedékenyebbek lesznek az osztályozásnál, „hiszen a gyerekek is azzal a lehetőséggel élnek, ami adatik nekik, ezért most minden korábbinál nagyobb szükség van a támogató hozzáállásra a tanárok részéről”.
Lévai András ugyanakkor egy másik fontos körülményre is felhívta a figyelmet: még ha lesznek is lemaradások, a továbbtanulás szempontjából lényeges kimeneti eredmény nem csökkenhet. Ezért a tananyagban szelektálni kell, és a pedagógusok szelektálni is fognak. Vagyis – főleg a felső tagozatosoknak – elsősorban azt a tudást fogják átadni, ami a középiskolai részvételükhöz igazán szükséges. Ezzel a gyakorlatban valósul meg mindaz, amiről az oktatáspolitika évtizedek óta vitázik. „Itt a nagy lehetőség, hogy csökkentsük a tananyag mennyiségét. Ehhez kell a tanárok bátorsága, és ez meg is lesz, hiszen a többségnek megvan az a gyakorlata, hogy ezt kiválóan megoldják.” Emellett – tette hozzá – sokkal nagyobb figyelmet lehet majd fordítani a legfontosabb tartalmi elemek gyakorlására és a készségek fejlesztésére.
Bodacz Balázs