Újpestért kevesen tettek annyit, mint a helyben és országszerte is méltán nagy tekintélyű Wolfner család. A família nemcsak a helyi közösség, de a magyar zsidóság életében is meghatározó tényező volt, utolsó nagy reprezentánsainak egyike pedig nem más, mint a nemességet szerző báró újpesti Wolfner Tivadar.
A nagyreményű mágnás-gyermek 1864-ben született Újpesten. Szülei, Beimel Karolina és Wolfner Lajos kemény munkájuknak hála ekkor már a község megbecsült polgárai voltak. Édesapja 1855-ben társult bátyjával, s igen jelentős része volt abban, hogy a család 1841-ben alapított bőripari kisüzemét a kor színvonalának megfelelő, modern bőrgyárrá fejlesztették.
Wolfner Tivadar
Ez az innovációs készség és a családi mesterség iránti szeretet mutatott példát a fiatal Tivadarnak is, aki a gimnázium elvégzése után a pesti műegyetem hallgatója lett. Ezután a családi üzemben tanulta ki az üzletvezetés, a bőrgyártás és a tímár mesterség gyakorlati fortélyait. Majd külföldi tanulmányútra indult: megjárta Németországot, Törökországot, a Balkánt, Egyiptomot és az akkori Palesztinát. Hazatérve öccsével közösen látott neki a bőrgyár megreformálásának.
Apja nyomdokait közéleti téren is követte: 1891-ben beválasztották az újpesti képviselő-testületbe, ahol a folyamatos modernizáció, illetve Újpest rendezett tanácsú várossá válásának egyik élharcosa lett. Hamarosan Pest vármegye bizottságának is tagja lett. Az ő indítványára hozták létre Újpesten a közjegyzői hivatalt.
1896-ban a gödöllői kerület országgyűlési képviselőjének választották. Tisztségeiben mindig karakán módon képviselte Újpest érdekeit. 1899-ben ő harcolta ki az igazságügyminiszternél, hogy felállíthassák az újpesti járásbíróságot, illetve a kultuszminiszternél, hogy elemi iskola épülhessen a községben.
1902-ben többek között az ő kezdeményezésére alapították meg a Gyáriparosok Országos Szövetségét, amelynek igazgatósági tagja lett.
1905-ben „magántermészetű indokok” miatt visszavonult a politikától és nem vállalt több közhivatalt. Irigyei kárörömmel nyugtázták „megfutamodását”: törtetéssel vádolták és zsidósága miatt is támadták.
Újpest azonban nem maradt hálátlan: 1914. június 17-én a város fényes ünnepség keretében adományozott neki díszpolgári címet. A képviselő-testületi ülésen a főjegyző így méltatta érdemeit:
„Wolfner Tivadar közéleti működése oly sokoldalú, jótékony kihatásaiban oly gazdag, önzetlenségében oly puritán és a feltűnéskeltést oly gondosan kerülő, hogy szinte lehetetlen mindannak részletes és kimerítő felsorolása, amit ő Újpest városáért s annak polgárságáért és érdekében cselekedett.”
A hamarosan kitörő első világháború azonban elhozta élete legvitatottabb szakaszát. A Wolfner-gyár készítette ugyanis a Monarchia katonái számára azokat a hírhedten rossz minőségű, papírtalpú bakancsokat, amelyek miatt a magyar honvédek is rengeteget szenvedtek. 1918-ra, Weiss Manfrédhoz hasonlóan, Wolfner Tivadar is közutálatnak örvendett, és az egyre erősödő szociáldemokrácia célkeresztjébe került. Nyerészkedő hadimilliomosnak tekintették, aki a gyárában robotoló munkások és a harctéren szenvedő bakák hősi áldozatából tízszerezte meg a vagyonát. Hiába volt az Országos Hadigondozó Tanács aktív tagja, hiába adakozott bőkezűen a hadirokkantak ellátására, a közhangulat egyre jobban ellene fordult. Így nem csoda, hogy széles körű rosszallást váltott ki, amikor IV. Károly 1918. szeptember 16-án bárói méltóságot adományozott számára.
Ezt csak tetézte, hogy a Károlyi-puccs után a hadügyminisztérium kifizette azt a 13 millió koronát, amellyel a kormányzat 1916-tól tartozott a bőrgyárnak. Az újdonsült báró ellen ekkor erősödött fel a sajtóhadjárat, majd az 1919-es kommunista hatalomátvétel után az első túszok között került a Gyűjtőfogházba.
Egy hajszálon múlt, hogy a kommunista diktatúra végnapjaiban a Lenin-fiúk nem végezték ki. Ettől részben az mentette meg, hogy az általa állítólag „halálra dolgoztatott” munkásai tömegesen álltak ki mellette.
1920-ban a hazai zsidó közélet egyik kulturális bástyájának, a Magyar Zsidó Kultúrotthont irányító bizottságnak a társelnöke lett.
A Wolfner bőrgyár a múlt század első felében
A jótékonykodás egy életen át elkísérte: adományaival fiatalságától kezdve számtalan szűkölködőt segített át a nélkülözés nehéz időszakain. Jellemző az az 1926-os történet, amikor egy öngyilkos hivatalnok tönkrement családjához saját fiával küldte el nagyvonalú pénzadományát, amit a következőképpen indokolt ismerősének:
„Akarom, hogy a gyerek a saját szemével lássa a boldogtalanságot és a szegény ember háláját. (…) Dehogy is vagyok jó ember. Jó üzletember vagyok. Rájöttem, hogy rossz üzlet rossz embernek lenni, mert jót tenni felebarátainkkal: a legjobb üzlet Istennel, aki a legpontosabban fizet.”
A Tanácsköztársaság bukása után ismét a bőrgyár irányításának szentelte életét. Munkabírása legendás volt, ám egészsége is ettől roppant meg. Szívszélhűdést kapott, így élete utolsó másfél évét gyógykezelésekkel töltötte Ausztriában.
1929 elején úgy tűnt, hogy egészsége javul. Egy kevésbé intenzív kúrára Baden bei Wienbe utazott, ám végül május 16-án, csendes nyugalomban ott érte a halál. A Salgótarjáni utcai zsidó temetőben, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.