Kevés mélyebb és sokoldalúbb személyisége volt a magyar irodalomnak, mint Szepes Mária. Az író, forgatókönyvíró, költő és színész, a Vörös Oroszlán és a Pöttyös Panni-könyvek alkotója 2007-ben búcsúzott el a földi léttől, rengeteg rajongója és tisztelője szeretetétől övezve, arról azonban talán kevesebbet tudunk, hogy kisgyerekként milyen emlékek fűzték Újpesthez.
A leendő művésznő 1908-ban, Budapesten látta meg a napvilágot, eredetileg Scherbak Magda néven, nem éppen szokványos családi körülmények között. Édesapjáról, a különleges színészi tehetséggel bíró Scherbak Oziásról, ismertebb nevén Papír Sándorról már korábban megemlékeztünk az Újpesti Napló hasábjain. Az újpesti színjátszás szomorú sorsú, nehéz glóriával megáldott-megvert megteremtője így jelenik az írónő Emberek és jelmezek című önéletrajzi könyvében:
Az elmaszkírozott Papír Sándor az Újpesti Népszínházban (Fotó: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)
„Édesapám először faszobrászkodott Fadrusz János mellett, s azután lett színész. A színháznál hamarosan feltűnt kivételes jellemábrázoló tehetségével, hiteles maszkjaival, egyénisége szuggesztivitásával. Kollégái haragudtak rá, mert amint megjelent a színpadon, „senki más nem élt mellette”.
[…] Édesapám különös ember lehetett. Túlfeszült, nagy fantáziájú… és beteg. Egészen fiatalon reszketeg aggastyánokat alakított hitelesen. Több fényképet őrzök róla. Az embereket mohón figyelte az utcán, villamoson. Anyám sokszor szégyenkezett miatta, ha együtt utazott vele. Amint felfedezett valami furcsaságot, ticket, kényszergesztust, szokatlan tartást, rángást egyik-másik útitársukon, önkéntelenül felöltötte pozitúrájukat, grimaszukat, hogy megértse, miért olyanok, amilyenek, miért tesznek valamit, torzulásuk mögött mi rejlik.”
Édesanyját, a kor tehetséges színésznőjét, az 1883-ban Beregszászon született Kronémer Máriát – művésznevén Kornai Margit – a következő szavakkal varázsolja elénk a mű:
Kornai Margit férfi szerepben
„Nagyszerű ember és a legjobb barátom volt. Szüleinek első világháború előtti, „békebeli” „villámháborúinak” története, állandó zaklatottsága annyira belém rögződött, mintha magam éltem volna át minden részletét. Nagyanyám és nagyapám viszonyában soha ki nem számítható rövidzárlatok álltak be vad kisülésekkel, amelyek a gyermekeiket megfélemlítették és korán megérlelték.
[…] Anyám korai színész éveiben súlyos gyomoridegességgel küzdött […], és soványnak számított kerekded, „delnős” kolléganői között.”
Természetesen a vidéki primadonna és a komikus színészzseni keserű románca sem maradhat ki a történetből, majd saját világra jövetele, amit hamarosan az Újpestre költözés követett:
Szepes Mária és testvére gyermekként
„Anyám két fiút szült Papír Sándornak. Mikor a nagyobbik gyerek, az akkor még gyógyíthatatlan „torokgyíkban”, kiskorában meghalt, engem hordott a méhében. De akkor már rémülten, kiábrándultan tudta, micsoda csapdába került. Félt, hogy gyermekei öröklik apjuk betegségét. Semmiképpen nem akarta, hogy megszülessek. […] De egy apró, fekete hajú kis vakarcs lánygyerek sírt fel mellette. Nagy csalódás lehetett neki. Édesapám viszont ujjongott.
[…] A fiataloknak kapóra jött a lehetőség, hogy színházat bérelhetnek Újpesten. […] Az újpesti Tavasz utcában szép nagy, kertes villalakást rendeztek be pazarul. Ez 1909 elején lehetett.”
Szepesi emlékeiből előtűnik édesapja egyik „csúnya, kapzsi” nővére, aki „saját kis házában élt” egy vasutas feleségeként a városban, de legélénkebb élményei és a saját magáról szóló családi legendák ebből az időszakból – érthető módon – az Újpesti Népszínházhoz kötődnek.
„Halvány felvillanásokat őrzök a színház emberektől nyüzsgő előcsarnokáról, az udvarból nyíló színészbejáróról s anyám illatos selymektől suhogó alakjáról, aki oly kevéssé ért rá foglalkozni velünk.”
Szepes Mária felnőttként
A vendégszereplésre érkező Jászai Mariról pedig a következő családi történet maradt fenn:
A kis Szepesi Mária és fivére
„Kemény télben, térdig érő hóban, jeges szélben, átfázva, átázva érkezett, hogy eljátssza egyik nagy tragikaszerepét. Fűzős, magas cipőjét lehúzva, a gázkandallónál melengette harisnyás lábát. Én egészen közel húzódva bámultam rá. Talán kétéves lehettem, de annak is apró. Anyám mesélte, csak akkora voltam, mint egy sörösüveg, attól tartottak, törpe maradok. A Jászai-vendégjátékról humoros „gyerekszáj” -történet maradt fenn, amelyre én nem emlékszem, de a családban sokszor mulatva emlegették. Jászai mély, drámai hangja nem rendített meg. Mindent, ami érdekes volt, szomjas kíváncsisággal szemrevételeztem, lehetőleg közelről. Jászai pedig impozáns jelenség volt. S mialatt ő körülnézett, majd ámultan felkiáltott: „Mennyi koszorú!” – engem a zsámolyon nyugvó, hatalmas végtagja kötött le, s a beállt csendben vékony cérnahangon megjegyeztem: „Jéé! Milyen nagy lába van a néninek!” Görbén behajlított ujjal még rá is mutattam. Jászai nevetett, azután lehajolt hozzám: „Nicsak! – mondta. – A kismajom harap!”
Szepesi Mária számos tárgyi emléket őrzött erről az időszakról, és bár hosszú, tartalmas életének csupán egy rövid szakaszát élte Újpesten, ezek a benyomások és útravalók alapvetően határozták meg későbbi szemléletét és világlátását.