Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész volt a vendége a közösségi költségvetési program keretében megvalósult Visszatérés a könyvekhez című irodalmi beszélgetésnek. A szeptember 28-án megrendezett programon, valamint az Újpest Médiának adott interjúban is arról beszélt, mit adhat nekünk az olvasás. Szerinte az olvasás egyszerre örömforrás és gyógymód, a történeteken keresztül pedig tulajdonképpen megtanuljuk értelmezni a világot.
A szeptember 28-i eseményen Nyári Krisztián Szegő János irodalmárral beszélgetett. Előtte mi is megkérdeztük.
- Egy hatkötetes Új magyar lexikont tett fel a valaki a napokban a netre, hogy megtudja, ér-e valamit. Kiderült, egy fillért sem, nincs értéke. Ekkora a baj?
A lexikonokkal sajnos ez a helyzet, de ez nem azt jelenti, hogy a könyvnek ne lenne a jövője. A lexikonok egy adatbázist tartalmaznak, információkat, ezeket pedig ma már egy gombnyomással elérjük, olyan nagy jövőjük így tényleg nincsen. Egy-egy régi példány még dísze lehet a könyvespolcnak, de mint információforrás, biztosan nem a legkorszerűbb, annál is inkább, mert a tudomány fejlődik, és lehet, hogy már a tíz vagy öt évvel ezelőtti információ sem releváns.
- Azért fájhatott kicsit?
Hogyne, persze, nekem is fáj a szívem ilyesmiért, de tulajdonképpen ez a normál menet. Ez eddig is így volt: amikor elavult valami, jött helyette valami új. Tisztán az adatalapú ismeretszerzésben ez egyáltalán nem probléma. A könyvek esetében pedig nem vagyok pesszimista, inkább csak óvatos. Az én életemben egyébként már legalább ötször mondták, hogy most már biztos vége a Gutenberg-galaxisnak. Amikor gyerek voltam, akkor a színestelevízió megjelenésekor. Utána jött az internet. Nagyon komoly emberek írtak nagyon komoly tanulmányokat arról, hogy most már biztosan vége. Aztán jött a közösségi média, jött az e-könyv, most pedig itt vagyunk a mesterséges intelligencia korában. Mindegyik kihívást jelent, sőt, azt gondolom, a mesterséges intelligencia nagyot. De nem hiszem, hogy a könyv mint információhordozó, mint tárgy veszélyben lenne. Veszélyben mi emberek vagyunk, ha nem olvasunk. De előfordult már olyan a történelemben, hogy a felnőttek többsége nem olvasott könyvet. Nem örülök ennek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség könyvre. Mert sok olyan ember van, aki sokat olvas. Magyarországon is azt látjuk, hogy az ő számuk nem csökken, legalábbis nem jelentősen, minden tizedik felnőtt nagyon sokat olvas könyvet. Azokból van kevesebb, és ezzel nem vagyunk egyedül a nyugati világban, akik csak néhány könyvet olvasnak el egy évben. A magyar társadalom e tekintetben is kettészakad. Lesznek olvasók, meg nem olvasók. Az olvasók sokat fognak olvasni, a nem olvasók semmit. Ez nem jó, de nem is példátlan. Nyilvánvalóan sokat kell tenni azért, hogy az emberek – főleg anyagi okok miatt – ne sodródjanak ki az olvasáskultúrából. Valamit kezdenünk kell azzal is, hogy ma már annyi digitális információt dolgozunk fel egyetlen nap alatt, hogy mire regényeket, tudományos könyveket, minőségi ismeretterjesztő könyveket vagy szépirodalmat vennénk a kezünkbe, egyszerűen elfárad az agyunk. Ez ellen egyébként lehet is tenni. Ez pont olyan, mint a testedzés. Ha abbahagyjuk, nehéz újrakezdeni, de nem lehetetlen. Napi húsz perc olvasás pedig olyan fontos neurobiológiai folyamatokat indít el az emberben, hogy kár lenne veszni hagyni. És van még valami, amely ellen szintén érdemes küzdeni: a funkcionális analfabetizmus terjedése. A funkcionális analfabétának mondható emberek száma mindenütt nagyon magas a nyugati világban, egyes országokban a felnőtt lakosság 20-25 százaléka, másutt akár harmada is ide sorolható. Ismerik a betűket, tudnak olvasni, de már egy egyszerű használati utasítást sem képesek értelmezni, főleg nem egy hivatalos levelet. Az egyébként, hogy sokan olvassunk, nemzeti érdek is. Egy olvasó társadalom ugyanis gazdagabb, empatikusabb, kreatívabb, kritikus a gondolkodása. Ez pedig mind-mind hozzátartozik egy ország sikeréhez. Ezért is lenne közös cél, hogy főleg a fiatalok ne sodródjanak ki az olvasáskultúrából.
- Súlyos diagnózis. Van gyógymód?
Az olvasás maga a gyógymód. Ne felejtsük el, hogy az olvasás örömforrás is. Egy szépirodalmi mű elsődleges funkciója, hogy örömet érezzünk. Nem feltétlenül vidámságot, hanem azt a felszabadultságot, katarzist, amely akár egy tragikus műben is benne van. És jó lenne, ha az olvasás öröme a közoktatási folyamat végére is megmaradna, és nem csak egy leküzdendő tantárgy lenne. Minden irodalomérettségi napján arra gondolok, nem túl boldog szívvel, hogy megint van 20-30 ezer fiatal, aki talán soha többé vesz irodalmi művet a kezébe, mert a közoktatás leszoktatta róla. Egy kis szerencsével felnőtt korában valahogy újra rátalálhat az olvasásra, de az lenne a jó, ha meg se szűnne, hanem megmaradna örömforrásnak. Az egyébként, hogy a gyerekeink milyen módon érvényesülnek majd, akár gazdasági, akár társadalmi tekintetben, szorosan összefügg azzal, hogy mesélünk-e, olvasunk-e nekik. Annál olcsóbb és jobb befektetés egy gyerekbe, hogy történetekkel találkozik, pedig egyszerűen nem létezik. És ez nemcsak a mentális, sőt bizonyos értelemben a fizikai egészségükön érződik. Azok a gyerekek, akiknek meséltek, vagy már piciként elkezdtek olvasni, minden tantárgyból jobban teljesítenek. Az persze nem meglepő, hogy irodalomból, de matematikából is, elsősorban, mert történeteken keresztül tanuljuk meg a világot értelmezni. Egy mese arra is megtanít, hogy megy a vándorlegény, van egy hármas út, háromféle lehetősége van… Ez maga az aritmetika. És ez nagyon sok mindre igaz. Tényleg akkor teszünk a legjobbat a gyerekünknek, ha ezt a világot nem zárjuk be előtte. Ehhez persze az is kell, hogy magunk is olvassunk. Mert a gyerek azt fogja követni, amit mi csinálunk. Olyan családban, ahol a szülő nem olvas, nehéz előírni a gyereknek, hogy ő viszont tegye. És jó lenne, ha a közoktatásnak lenne egy kiegyenlítő szerepe, mert igazságtalan, hogy azok a gyerekek, akik olyan családból jönnek, ahol nincsenek könyvek a polcon, az iskolában is nagyon kicsi eséllyel találják meg az olvasásban az örömöt. De még egyszer mondom: az olvasást és a könyvolvasást biztosan nem temetném el, szerintem a dédunokáim is fognak még könyvet olvasni.
CSG