1868. július 17-én gyors szárnyakon rebbent szét a hír a fővárosban: beniczei és micsinyei Beniczky Lajos honvéd ezredes, a Honvédegyletek Országos Választmányának alelnöke, az 1848–49-es szabadságharc egyik leghíresebb katonája nyomtalanul eltűnt. Az örök jól értesültek azonnal tudni vélték, hogy a karakán hadfit már hiába várják haza újpesti lakására. Hogy mi történt előző este, amikor Beniczkyt utoljára élve látták, a mai napig talány.
Beniczky Lajos 1813. május 30-án született, a felvidéki Alsómicsinyén, a család második fiúgyermekeként. Fiatal korában gazdasági-műszaki tanulmányokat folytatott a Selmecbányai Bányászati Akadémián. 1835-ben állami szolgálatba lépett, és előbb Zólyom vármegye aljegyzője, majd 1840 és 1842 között alispánja lett.
A szabadságharcban
Batthyány Lajos kormányának megalakulása után a felvidéki bányavárosok királyi biztosává nevezték ki. Ebben a minőségében sikeresen lépett fel a területen kirobbant, szlovák nemzetiségi lázongásokkal szemben. 1848 júliusától a nemzetőrséget szervezte, szeptember 20-ától pedig Zólyom, Bars, Hont és Turóc vármegyék kormánybiztosává, a vármegyék nemzetőrségének főparancsnokává nevezték ki és megbízták egy tartaléksereg felállításával.
Végigküzdötte a szabadságharcot, legszebb fegyverténye pedig az 1849. március 24-én végrehajtott losonci rajtaütés volt, ahol egy jelentős létszámfölényben lévő császári egységet sikerült szétkergetnie.
Kétszer majdnem vértanú lett
1850-ben az aradi hadbíróság őt is kötél általi halálra ítélte, ám ezt később kegyelemből 20 év kényszermunkára és teljes vagyonvesztésre módosították. Számos osztrák börtönben raboskodott, többek között Kufsteinben is megfordult. 1856-ban az általános amnesztia keretében szabadult ki, és a Mátravidéki Bányatársaságnál talált magának állást Pesten. Bátyja, Attila, illetve húga, Irma ekkortájt költöztek Újpestre, és hamarosan ő is követte őket a városba. Beniczky Attila 1861-től jegyzőként dolgozott, Irma regényírásból élt.
1861-ben rövid időre politikai szerepet vállalt az országgyűlésben, majd 1864-ben egy ’48-as alapokon álló szervezkedésben való részvétele miatt újra letartóztatták. 1865 januárjában ismét halálra, majd egy újabb kegyelemnek hála megint 20 évi várfogságra ítélték. Ezúttal az 1867-es kiegyezés alkalmából elrendelt, a politikai foglyoknak szóló általános amnesztiával szabadult. Ezt követően a Pest városi honvédegylet és a Honvédegyletek Országos Választmányának egyik alelnöke lett.
Harmadjára lesújt a halál
Ezt követően érkezett el 1868. július 16-a baljós estéje, amikor Beniczkynek nyoma veszett. Eltűnése július 17-én délután négy óra tájban tűnt fel ismerőseinek, mert ekkor kellett volna elnökölnie a honvédegyleti közgyűlésen, amit ő hívott össze. Már ekkor a legképtelenebb találgatások láttak napvilágot a sorsáról: egyesek azt híresztelték, hogy rosszra fordult anyagi helyzete miatt bujdosott el, mások öngyilkosságának, illetve egy halálos kimenetelű párbajának hírét keltették, ám ezek a feltételezések zsákutcának bizonyultak.
Később kiderült, hogy Beniczkyt egy névtelen írásban Budára, egy állítólagos haldokló honvédtiszthez hívták, aki fontos dokumentumokat kívánt neki átadni. Ezzel az írással csalták tőrbe az ezredest, akit Dulovits Ernő ügyvéd ugyan elkísért a Lánchíd budai hídfőjéig, ahol egy férfi várta, de nem figyelte meg, hogy ki volt az, mert nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ügynek.
Nem sokkal később Dulovits maga is üzenetet kapott, amelyet neki és a honvéd közgyűlésnek címeztek, és a következőképpen szólt:
„Beniczky Lajos, dacára minden intéseknek, meg nem szűnvén a honvédügynek ártani, tegnap megszűnt élni. Vigyázzanak önök is magukra.”
Szintén névtelen levelet kapott unokaöccse, Beniczky Antal is, aki újpesti jegyzőként igyekezett minden követ megmozgatni az eltűnt előkerítésére. Ez így hangzott:
„Beniczky úr! Ha Beniczky Lajos hullája felkeresésével fel nem hagy, kénytelen leszek önt is láb alól eltenni, hogy többé ne alkalmatlankodhassék. Szolgáljon ez óvásul.”
Az ezredes holttestét – az utólag rekonstruált időrend szerint – végül július 25-én vetette partra a Duna Tökölnél. A hullát ráckevei halászlegények találták meg, akik kifosztották és az árvízi töltés mellett egy sekély gödörbe elásták. Az esetet később Steinberg Jenő halkereskedő szeptember végén jelentette a rendőröknek, akik exhumálták a halottat. A holttestet ekkorra a kóbor kutyák már kikaparták, és egyik lábfejét, illetve bal alkarját lerágták. Ennek ellenére a halászok tanúvallomásaiból és a boncolás eredményeiből megállapítható volt, hogy Beniczky Lajost megfojtották, kezét pedig összekötözték, mielőtt a folyóba dobták. A politikai gyilkosság részleteire a mai napig sem derült fény, a tetteseket pedig sohasem sikerült kézre keríteni.
A honvéd ezredest nagy pompával, hatalmas tömeg kísérete mellett temették el az újpesti öreg köztemetőben. A sírkert felszámolását követően földi maradványait a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.