1920. február 17-én a berendezkedő Horthy-rendszer egyik tiszti különítménye az éj leple alatt elrabolta és kivégezte a Népszava két újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. A Megyeri csárdától nem messze elkövetett gyilkosság körülményeit egy nem mindennapi forrást szemlézve szeretnénk felidézni: a fehérterror egyik kulcsfigurájának, Prónay Pálnak a naplóját vettük elő a bűncselekmény bemutatásához.
Le kell szögeznünk, hogy bár Prónay maga nem volt érintett az ügyben, a különítmény parancsnokaként és Horthy Miklós, későbbi kormányzó bizalmi köréhez tartozva nemcsak a gyilkosság részleteire, hanem annak fogadtatására, illetve az azzal kapcsolatos intézkedésekre is rálátása volt. 1963-ban, A határban a halál kaszál… címmel, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában, cenzúrázott, töredékes formában megjelent visszaemlékezését azonban érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen az jóval az események után – valószínűleg a ’30-as évek közepén-végén – íródott, és sok mindenben tükrözi az akkorra háttérbe szorított szerző személyes sértettségét. Ennek ellenére tanulságos olvasmány.
Raporton a Gellértben
Az ekkor még századosi rendfokozatban szolgáló, csapatával Budapesten állomásozó Prónay saját bevallása szerint így szerzett tudomást a gyilkosságról február 18-án:
„(…) reggel ismét megszólalt a Pannónia Szálló-beli szobámnak telefonja, és nagyon sürgősen a fővezérségre rendeltek. Fogalmam sem volt ennek okáról, azonban néhány perc múlva máris a Gellértbe érkeztem, ahol Magasházy [László százados, Horthy Miklós szárnysegédje – a szerk.] várt, és igen szemrehányó ábrázattal járt föl és alá a fővezéri előszobában. Berzeviczy [Béla – a szerk.] vezérkari főnök éppen jelentéstételre sietett be Horthyhoz, addig, míg kijött, Magasházy nekem támadt:
– Hát már megint mit csináltatok?
– Miért? – kérdeztem.
– Hát Somogyit és Bacsót ki dobta a Dunába?
– Mit tudom én, mi közöm nekem hozzájuk, te mondtad még nem is régen, itt, ebben a szobában, mások előtt: »ezeket kell eltenni elsősorban láb alól«, tehát neked jobban kell tudni, hogy kit bíztatok meg ezzel a feladattal.
– De hát nem így, az Isten szerelméért – fakadt ki Magasházy majdnem sírva –, ilyen ügyetlenül.”
Prónay Pál
A százados szerint tehát a fővezérségen nem a gyilkosság ténye keltett felháborodást, hanem az, hogy annak nyoma maradt. A leendő kormányzó sem repesett az örömtől:
„A fővezér (…), magához kéretett, és a kezeit tördelte.
– Miért éppen most kellett ennek megtörténni, pont a kormányzóválasztás előtt? Siófokon Nopcsa [Elek százados – a szerk.] akasztott egy gazembert az ablakom elé, most pedig ilyen fontos, országos momentumkor meggyilkolnak két újságírót – hozzá még a szociáldemokratáktól –, nem is merek rágondolni, milyen szörnyű kihatással lesz ez mindenre.”
A véres részletek
Ezt követően Horthy megeskette Prónayt, hogy neki nincs köze a történtekhez, majd elbúcsúzott tőle. Nemsokára megérkezett a tiszti különítmények másik vezetője, lovag gratteni Ostenburg-Moravek Gyula százados.
Az Ostenburg-különítmény tagjai (balról a második Ostenburg-Moravek Gyula)
Ő jóval többet tudott az esetről, hiszen az ő emberei ölték meg a két újságírót. Prónay a következőképpen foglalta össze, miket tudott meg a bűntényről „kollégájától”:
„Előre bocsátom, hogy a Népszava hazafiatlan és hazaáruló szerkesztőjének láb alól való eltevésére igenis folytak már előzetes megbeszélések a két különítmény között. Ostenburgék azonban maguknak vindikálták az elsőbbségi jogot. Miután már több ízben hiába várták és lesték a kedvező alkalmat, a Conti utcai Népszava szerkesztőségéből az esti órákban hazamenő Somogyi Bélának a lefülelése egy napon végre sikerrel járt. (…) Kovarcz Emil autóval várta és nyomon kísérte a Népszínház utcába Soltészt [Soltész István főhadnagy – a szerk.], Megait [Megai László alhadnagy – a szerk.] és Lehrert [Lehrer Árpád tengerész zászlós – a szerk.], akik Somogyi Bélát és az őt kísérő Bacsó Bélát az utcán felszólították, kövessék őket az autóba, mert le vannak tartóztatva. Ennek a jelenetnek csupán egy cukorkaárus volt a szemtanúja, akit harmadiknak szintén betuszkoltak ebbe a nagy, hatüléses gépkocsiba, nehogy a jelenetnek még hírmondója is legyen.
Somogyi Béla és Bacsó Béla
A kocsit azután, melynek födele fel volt húzva, a Teréz körúton, azután a külső Váci úton végig Kovarcz a Megyeri csárda felé vezette. De előzőleg a vámsorompóhoz érve, mely le volt eresztve, nem állott meg, hanem azt áttörve, továbbment. Az ott álló őrség a kocsi után lőtt, a golyó azonban csupán a sárhányót horzsolta. A Megyeri csárda után és a Fővárosi Vízművek között, közel a Duna-parthoz, megállottak. A delikvenseket leszállítva a Duna felé vezették őket, ahol néhány revolverlövéssel őket elintézték és holttesteiket a Dunába hajították. (…) A kocsit pedig a Rottenbiller utcai garázsba helyezték el. (…) A cukorkaárus – akinek valami bajonettszúrást adtak, de rosszul – halottnak tetette magát, de amint a tisztek elmentek, felkelt a csekély vízből és hazaszaladt. Félelmében sohasem jelentkezett (…).”
(Folytatása következik.)