Kettős ünnepnap április 30-a a világbajnok asztaliteniszezőnek. Klampár Tibor ugyanis 1953-ban ezen a napon látta meg a napvilágot, majd néhány évvel később 1979-ben szintén a nevezetes napon győzte le a veretlennek mondott kínai válogatottat a magyar csapat a phenjani vb-döntőben. Azóta, nem véletlenül nevezik a gárdát egyszerűen „csak” Aranycsapatnak.
Szegény családban nevelkedett. Szülei, apja ószeres volt, édesanyja, a drága Etelka néni pedig újságkihordó volt a postánál. Három gyereket terveztek a szülők, de amikor már megszületett a kis Etelka, Ilona és József, megtörtént a „baj” ismét várandós lett a mama. A papa nem örült, elvetették a kis magzatot.
– Ennek a szörnyű dolognak köszönhetem, hogy hetvenéves vagyok, ugyanis anyukám újra teherbe esett, de addig titkolta állapotát apám előtt, amíg nem volt mit tenni, meg kellett tartani a gyereket. Szóval így születhettem meg, negyedik Klampár gyereknek a Dembinszky utcai szoba-konyhás, külső vécés lakásba. Huszonhat évesen tudtam meg a titkot, bevallom elsírtam magam. Azóta is hálás vagyok a mamámnak.
– Milyen srác volt a legkisebb Klampár?
– Csibész, aki jobban szerette a ligeti haverokat, mint a suliba járást. Most, így a hetedik iksz hajnalán már tudom, szerencsés pali vagyok, mert ha a bátyám nem terel a pingpong felé, valószínűleg úgy járok, mint az egykori osztálytársaim közül többen is, lecsúszott bűnöző lesz belőlem. Ma már tudom, nekem más lehetőségem nem volt az életben, csak a pingpong.
– Mindent megnyertél pályafutásod alatt, de a kezdet állítólag nem volt zökkenőmentes…
– Gondolom, arra célzol, hogy tehetségtelennek tartott egy edzőnő, és eltanácsolt a Vörös Meteorból. De, szerencsére a Postás befogadott, igaz ott is csak a leghátsó kisteremben püfölhettem a labdát a bátyámmal. De, ezt is túléltem, és már Európa-bajnok lettem a serdülők között 1966-ban.
– Ha visszagondolsz az elmúlt néhány évtizedre, melyik az az eredményed, amelyikre igazán büszke vagy?
– Most froclizol? Persze, hogy a világbajnoki csapat győzelem. Szépen hangzik, hogy világbajnok a Jónyer-Klampár páros, meg, hogy Európa-bajnok vagyok, vagy számtalan nemzetközi versenyen álltam a dobogó legfelső fokán, de a csapat vébé győzelmet semmi sem tudja felülmúlni. Az az érzés leírhatatlan, amikor azt harsogja a hangosbemondó, hogy világbajnok Magyarország.
– Amiről majdnem lemaradtál…
– Tudom, nem voltam egyszerű eset, nehezen bírtam a bezártságot. Az edzőtáborokat kimondottan utáltam. Szóval Phenjan előtt Tatán készültünk és az egyik este ellógtam Pestre egy kis bulizásra. Nem értem vissza a takarodóra, lebuktam és a kapitányunk, Berczik Zoltán rövid úton kirúgott a válogatottból.
– Mégis ott lehetettél Észak-Koreában.
– Mert a fiúk, Jónyer Pista és te, Gergely Gabi magán akcióba kezdtetek és minden bejelentés nélkül bekopogtatok Buda Istvánhoz, aki az OTSH elnöke volt akkor. Elmondtátok, ha a Klampi nem jöhet a világbajnokságra, akkor esély sincs a győzelemre, de ha ott lehet, akkor világbajnok lesz a magyar csapat. Buda elvtárs meghallgatott benneteket, és csak annyit kérdezett, ezt írásba is adjátok? A Pista és te, Gabi azonnal aláírtátok a papírt. Ezután már nem volt más választásunk, nyerni kellett. Kétszer is legyőztük a verhetetlennek tartott kínaiakat.
– Prima Primissima díjat kaptál, Életműdíj is díszeleg a vitrinedben. Van hiányérzeted?
– Igen, egy olimpiai érem nagyon hiányzik a gyűjteményemből. De, ez a társaimnak sem adatott meg, mert amikor végigvertük a világot, akkor még nem szerepelt az olimpia műsorán az asztalitenisz. Én ugyan Szöulban negyedik lettem, de azért a helyezésért nem járt érem. Ez fáj a legjobban.
Gergely Gábor
A szerző kétszeres világbajnok,
Klampár Tibor egykori csapattársa.