Apai nagyanyámék friss újpestiek voltak a családban. Csak 1942-ben jöttek Újpestre lakni, míg anyai nagyanyám 1908-ban már Újpesten született. De róluk már írtam, most következzék az apai szál.
A gyermek Habsburg Ottó.
Nagyanyám Morvaországban, Brünn (Brno) mellett született egy kis faluban. A család német volt, svéd gyökerekkel. Állítólag a harminc éves háború sodorta őket Morvaországba. Nagyanyámék négyen voltak testvérek, mind lány: Gréti, Mitzi, Liesl és Anne, ő volt a „grószmutti”, ahogyan hívta magát előttünk. Dédapám egy brünni sörgyárban volt kádármester, készítette, javította a söröshordókat, olyan lehetett ott a hangulat, mint a Sörgyári capriccióban. Talán még bőbeszédű sógor is volt. Dédapám munka után mindig hazahozhatott két liter sört, melyet a család, a négy lány is elfogyasztott a vacsorához. Szégyen, nem szégyen, de nagyanyám élete végéig szerette a söröcskét, vasárnaponként vett egy üveg Kőbányait vagy Kinizsit, ez volt az ő sörös napja. Hadd említsem meg, hogy nagyanyám további kedvence a Márka vermut volt, melyet ő ürmösnek nevezett. Mindig azt kapott születésnapjára, hónapokig szopogatta. Minden ősszel hecsedlibort készített nagy befőttes üvegekben. A hecsedlibor C-vitaminban dús csipkebogyóból készült. De elég a szeszekből, még azt hiszik, hogy pedig dehogy.
Kádár dédapám fizetését mindig egy aranykoronában és papírpénzben kapta. S az öreg, nagy bölcsen, a tiszta aranykoronást mindig betette a bankba, rosszabb napokra. S mi történt családom aranyfedezetével? A bankban, a hadikötvényekben tartott pénz a vesztett első világháború, a két forradalom és a nagy infláció forgatagában semmivé lett. Családunk azóta nem nagyon kedveli a bankokat.
Dédapám nagyapja, besorozott osztrák katonaként harcolt Itáliában Garibaldi ellen. Sajnos nem mellette. De van ennél érdekesebb is. A Habsburgok mindig Morvaországból hozatták a kis hercegek mellé a szoptató dajkákat. A morva asszonyoknak bőséges és kalóriadús tejük volt. Így esett, hogy dédanyám nagynénje lett a kis Habsburg Ottó szoptató dajkája. Szegről végről így tejtestvérek vagyunk Ottóval, aki IV. Károly után lett volna magyar király, ha nem jön közbe az őszirózsás forradalom.
Nagyanyám 1900-ban született, egyidős volt a szépnek nem mondható XX. századdal. Könnyű volt megjegyezni, hogy hányadik szülinapja van. 1920-ban nagyanyám vándorútra kelt, meg sem állt Budapestig. Mindig mesélte, hogy a Gellért szállónál állva, látta, amikor Horthy Miklós fehér lován bevonul a „bűnös” fővárosba. Azért volt szerintük bűnös, mert Budapest „csinálta” a két forradalmat.
Nagyanyám nevelőnőként helyezkedett el egy magyar családnál, gondozta, ápolta a nebulókat, s németre tanította őket. Nagyanyám ezalatt magyarul tanult, mert német anyanyelvűként egy kukkot sem beszélt magyarul. Azt mesélte, hogy a magyar gyerekektől, a Színházi életből és Petőfi verseiből tanulta meg a magyar nyelvet, de élete végéig németes akcentussal beszélt.
Egyszer, amikor a sétatéren legeltette a rábízott két gyereket, összetalálkozott leendő nagyapámmal. Az öreg – így hívta a família – akkor még snájdig ifjú ingatlanügynök volt, krémszínű öltönyben és Girardi-kalapban flangált, s pörgette kezében ébenfa sétapálcáját. (Ezüst fonattal, rajta a felirat, Kígyó utca 4. Nem lehetett olcsó darab. Még ma is megvan.)
A két fiatal egymásra nézett, s ahogyan az a romantikus regényekben szokásos, két hónap múlva egybekeltek. (Folyt.köv.)
Majláth Mikes László