Az egykori Cérna pályán rugdosta a labdát a kis Juhász Peti, lehetett vagy nyolc–tíz éves. Ügyeskedett, hamar felfedezték, leigazolták és a gyorslábú, mokány srácot az oldalvonal mellé parancsolta az edzője. Csatár lett, nem gondolta volna akkor, hogy felnőttként a hátvédsor bal oldalán erősíti majd az Újpesti Dózsát és a magyar válogatottat.
Hamar felfedezte az egykori játékosmegfigyelő, és tizenévesen már a lila–fehérek játékosa lett. Előbb az ifiben, később a felnőtt tartalékban kapott helyet, majd egyszer csak jött a „behívó”, a nagyok edzésén kellett jelentkeznie.
– Nem sokat aludtam éjszaka – emlékezett vissza Juhász Péter, – az járt a fejemben, hogyan fogadnak majd az öltözőben. Bene, Dunai, Fazekas és a többiek már nagy sztárok voltak, én pedig… Emlékszem, Baróti Lajos bácsi, az edző mutatott be a csapatnak. Én csak álltam az ajtóban, mert fogalmam sem volt arról, hogy hol öltözhetek át, hol lesz majd a helyem. Bene Ferenc és Göröcs János közé ültettek le.
Meséli, remegő kézzel próbálta bekötni a focicsukáját, de az a fránya fűző csak nem akart engedelmeskedni az ujjainak. Göröcs Titi nem is hagyta szó nélkül az ügyetlenkedését.
– Ne legyél betojva – mondta –, majd akkor izgulj, ha a Zámbó jön veled szemben a pályán, és te nem találod a labdát. Megmondom, mit csinálj, pakolj oda neki.
Juhász Pétert támadóként vitték fel a nagyok közé, de az edző pontosan tudta, hogy a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó csatársorba szinte lehetetlen lesz beverekednie magát. Ezért a hátvédek közé rakta a fiatal srácot.
– Nem tagadta Lajos bácsi, hogy olyan felfutó hátvédet akar belőlem faragni, mint az olaszok fantasztikus játékosa, Fachetti volt. Rengeteget kellett futnom, hiszen, ha a baloldalon segítettem a csatároknak, üresen maradt a helyem hátul. Jobb nem is gondolni rá, mit kaptam volna Titiéktől, ha gólt kapunk, mert én elöl kolbászolok. Inaltam is hátra a helyemre, ha labdát vesztettünk elöl.
Juhász Péter hétszeres magyar bajnok lett a Dózsával, huszonnégyszer a válogatottban is helyet kapott.
– Sajnos a huszonöt nem jött össze, ami akkor nagyon fájt – mondta. – Ma már nem izgat különösebben, mert tudom, nem a játéktudásom okán nem lettem még többször válogatott.
Péter bácsi, mert így szólítják a fiatalok, ma az UTE Labdarúgó Akadémiáján okítja a fiatalokat. Úgymond egyéni foglalkozásokat tart, munkájával az edzők által hozzá irányított ifjoncok további fejlődését segíti.
– Olyat soha nem kérek tőlük, amit én nem tudok megcsinálni. Megmutatom, mit kérek, és ha kell, addig abajgatom őket, amíg nekem is tetszik, amit csinálnak. Sokszor mondom a srácoknak, jöjjenek el, nézzék meg, hogy mi, az öregek hogyan lábteniszezünk. El is jönnek, be is szállnak, de egyelőre lábteniszben, mi, a védett korúak, még verhetetlenek vagyunk.
GG