„De hiszen, kedves Papír, ön egy Bayreuthot akar csinálni Újpesten!”, utalt az anekdota szerint egy budapesti újságíró Richard Wagner világhírű operaházára, amikor Papír Sándor, a népszerű táncos-komikus először ecsetelte neki, milyen színházat álmodott a városba. De ki is volt ez a furcsa nevű, tragikus sorsú színész, aki rövid időre tényleg felvirágoztatta az újpesti színházi életet?
Papír Sándor Scherbak Oziás néven látta meg a napvilágot 1877. február 25-én, Kecskeméten (más források szerint Lembergben), tíz nővére után a család egyetlen fiúgyermekeként. Édesanyja, Scherbak Róza egy családi legenda szerint távoli rokonságban állt Munkácsy Mihály feleségével, Cécile Papier de Marches bárónéval. Később valószínűleg ez szolgált alapul az ifjú Sándor névmagyarításához.
A család nem sokkal születése után költözött Újpestre. Édesanyját nagyon fiatalon, még kisgyermekként veszítette el. Édesapja azt akarta, hogy fiából iparosmester legyen, így a kis Sándor hamarosan a híres szobrász, Fadrusz János keze alatt találta magát, akitől fafaragást tanult. De Papírban egyre erősebben égett a vágy a színművészeti pálya iránt, ezért 1900 áprilisában búcsút intett addigi életének, és a Népszínházban próbált szerencsét.
Majd’ minden színpadon
Az elmaszkírozott Papír Sándor az Újpesti Népszínházban (Fotó: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)
Az első teátrumi élmények nem kötötték röghöz, és az ifjú színészpalánta elkezdte sorra járni a magyarországi színházakat: 1900-ban Dobó Sándor győri társulatánál tanulta el a szakmai alapokat. 1901-ben már Makón tűnt fel, 1902 és 1903 között Debrecenben, 1904 és 1905 között Szatmáron és Eperjesen fordult meg. 1906-ban érkezett a Balla Kálmán vezetése alatt álló pozsonyi gárdához, ahol első ízben bontakozhatott ki igazán remek karakterábrázoló képessége. A Pesti Hírlap riportere egy fiumei fellépésükről szóló beszámolóban kiemelten foglalkozott az ifjú tehetséggel, akit „a vidék legjobb színészének” nevezett.
Ez a kedvező kritika hozta meg Papír számára az áttörést: ennek hatására hívták meg a fővárosi Király Színház kulisszái közé, ahol először 1907-ben állt a világot jelentő deszkákra.
Zajos siker
A budapesti közönség nem tudott betelni sajátos stílusával, színpadi jelenléte mellékszerepekben is megkerülhetetlenné tette. Fellépéseinek különlegessége volt, hogy saját magánál jóval idősebb karaktereket is hitelesen tudott alakítani, amihez rendszeresen elmaszkírozta magát, ezért a közvélemény rendszerint koránál öregebbnek gondolta.
Jelentős szerepeket kapott többek között a Víg özvegyben, a Varázskeringőben, az Elvált asszonyban és a Cigányszerelemben. A színházi folyóiratok és rovatok közönségszavazásán rendre ő lett a legnépszerűbb komikus színész, sikere pedig vidéken is töretlen maradt.
Jól mutatja ezt egy pozsonyi vendégszerepléséről szóló történet, amikor az ifjú színészt a művészbejáró előtt autogramot követelő tömeg rohanta meg. Az aláírni valók záporában Papír alig bírt visszajutni a szállodájába – még az őt fuvarozó fiákerbe is beugráltak páran, hogy megszerezzék a szignóját –, ahol szintén rajongók várták. A színésznek csak néhány perce maradt, hogy el ne szalassza a pesti vonatot.
“Nem lehet, uraim, pakolnom kell, lekésem”
– szabadkozott, mire egy diák közölte vele:
„Az nem kifogás. Mi majd bepakolunk, addig csak tessék írni!”
Így lett, hogy Papír poggyászát rajongói rámolták össze, amíg ő bőszen osztotta az autogramokat.
Színészszerelem
Ebben az időszakban vette feleségül a kor egyik legtehetségesebb primadonnáját, Kornai Margitot, akivel eleinte rajongásig szerették egymást – és akit mindenki óvott ettől a kapcsolattól. Papírék házasságát hamarosan két dolog is megmérgezte: az egyik a férfi kicsapongó életvitele, a másik úgynevezett „szerzett epilepsziája” volt.
Papír Sándor és Kornai Margit
Lánya, a szintén színész Szepes Mária elbeszéléséből tudjuk, hogy Papír Sándor egy házas asszonnyal folytatott légyott során kénytelen volt kiugrani egy emeleti ablakból, miután annak férje idő előtt hazaállított. A zuhanás következtében mély, maradandó fejsérülést szenvedett, amely begyógyulva is olyan szerencsétlenül nyomta az agyát, hogy izgatott állapotban görcsös rohamokat okozott a színésznél. Ezek idővel mind gyakoribbak lettek, amit Papír felesége nehezen viselt, különösen annak fényében, hogy férje ennek ellenére sem hagyott fel a tivornyázásokkal.
Az újpesti küldetés
„Olyan színház az álmom, mely a legtisztább művészi célokat szolgálja s magasabb nívón kell, hogy legyen az átlagnál”
– ez volt Papír Sándor válasza a már idézett beszélgetésben színháznyitási terveivel kapcsolatban. Ambiciózus vállalkozása anyagi és szakmai kockázatot is rejtett magában, ám az alapokat sem nélkülözte.
Papír jól ismerte Újpestet, tudta, hogy a város polgársága – hozzá hasonlóan – a kultúra és a presztízs területén is szeretne felérni a fővároshoz, a meglévő intézményei viszont egyelőre nem felelnek meg a célnak. Ezért elhatározta, hogy kibéreli és átépítteti a nagy nézőtérrel, de kis színpaddal rendelkező, egyébként színi- és mozielőadásokra is alkalmas Éden Színházat.
Az 1908 óta üzemelő intézmény szecessziós épületét – amely az István útnak az Árpád út és a Gyár (ma Munkásotthon) utca közötti szakaszán állt – Böhm Henrik építésszel terveztette át, a munkálatokra pedig 1910-ben került sor. A nagyszabású beruházáshoz apósától, Krohnemer Márk kávéháztulajdonostól kért és kapott kölcsönt.
Felhős örömök
Papír álmai azonban nem teljesülhettek olyan könnyen, mint remélte: rajta kívül Beöthy László és Sziklai Kornél is pályáztak az újpesti tanács által meghirdetett színidirektori állásra, akik közül előbbi főnöke, a Magyar Színház igazgatója volt. Miután Beöthy megtudta, hogy nem ő lett a városvezetés választottja, kicsinyes bosszút állt Papíron, és nem volt hajlandó felbontani vele a színészt 1913-ig a pesti teátrumhoz kötő szerződést. Ebből később komoly konfliktus kerekedett a két direktor között, mivel Papírnak esze ágában sem volt próbákra járni egykori munkahelyére.
Idejét teljesen lekötötte a nagy cél: az Újpesti Népszínház megnyitása, illetve az ötven évre szóló kizárólagos üzemeltetési koncesszió kicsiklandozása a városatyákból.
Az újságok már hónapok óta foglalkoztak az újpesti színház ügyével, Papír kézről kézre járt a kulturális sajtóban, a jeles eseményt viszont majdnem keresztülhúzta a városi tanács, amely a nem sokkal korábban dühöngő kolerajárvány miatt megtiltotta, hogy 1911. szeptember 2-án a terveknek megfelelően megnyissanak a kapuk.
Papír a belügyminisztériumnál, majd Pest megye alispáni hivatalánál is rögtön megfellebbezte a döntést – hiszen, mint érvelt, „Újpesten minden vendéglő, korcsma és mozi nyitva van” –, állhatatosságának köszönhetően pedig csak egy napot csúszott a premier.
Az Újpesti Népszínház
Az 1911. szeptember 3-ai nyitóelőadás előtt – ezt a dátumot sok forrás összekeveri az október 1-jei, Újpest alapítását ünneplő díszelőadással – a közönség már szabályosan verekedett a jegyekért, Budapestről pedig tömegek érkeztek, akik be sem juthattak a múzsák legújabb fellegvárába. A teátrumnyitás során Papír is fellépett, a siker pedig minden várakozást felülmúlt. A következő időszakban teltházas előadások sora követte egymást.
Papír minden követ megmozgatott, hogy a több mint száz fős társulat a lehető legjobb színészekből álljon, önálló zenekarral és műsorral rendelkezzen, amelyben céltudatosan teret engedett a kor feltörekvő íróinak. Újpesti Színpad néven, Harsányi Zsolt szerkesztésében még egy lapot is megjelentetett. Számos anekdota szól arról, miként udvarolta végig budapesti kollégáit és hogyan rángatta ki őket egytől egyig Újpestre, hogy az utolsó szögig mindent megmutathasson a színházában, illetve beültethesse őket az előadásokra.
A fátum közbeszól
A közönség tehát nem hiányzott, az újpesti színház és az újdonsült direktor jövője biztosnak látszott, az örömökbe azonban egyre több üröm vegyült.
Az igazgató felesége az éjszakába nyúló pezsgőzések és az egyre gyakoribb rohamok miatt már nem bírta elviselni Papír társaságát, és már nem aludtak egy ágyban. Két fiúgyermekük közül az egyik betegségben elhunyt, ami Kornai Margitot egyre mélyebb depresszióba lökte.
A helyzeten az sem javított, hogy Harsányi Zsolt megkérte Papírtól a hervadó színésznő kezét, amivel nemcsak saját magát, de az asszonyt is köznevetség tárgyává tette. A boldogtalan anyát kislányuk, Szepes Mária születése sem rántotta ki a melankóliából. Papír Sándort azonban felvillanyozta a gyermekáldás, és a nagy napon örömében a színpadról kiabálta világgá:
„Lányom született, lányom született!”
Papír Sándor
Hamarosan azonban egy szörnyű váddal kellett szembenéznie: egy kiskorú újpesti csavargólány azzal vádolta, hogy megerőszakolta. A minden alapot nélkülöző ügy hátterében a szülők pénzéhsége állt, akiket Papírnak egy alkalommal az öltözőjéből kellett kidobnia. Ezt követően pedig már jogi eljárással fenyegetőztek, ami akkor is könnyen tönkre tehette volna nemcsak az ő, hanem az újpesti társulat hírnevét is, ha bebizonyosodik az ártatlansága.
A fokozódó nyomás elől Papír mind gyakrabban menekült az alkohol mámorába, ami egyre több görcsrohamot eredményezett nála. Az 1911. december 11-ére virradó hajnalon is egy görbe este után tért nyugovóra, amikor álmában rájött a rosszullét, hasra fordult és belefulladt saját párnájába. Holttestét a szakácsnő fedezte fel reggel, a kiérkező orvos pedig már csak azt tudta megállapítani, hogy a 34 éves színházigazgató valamikor a hajnali órákban távozott az élők sorából.
Halála kapcsán a sajtóban megindultak a találgatások: a legtöbb lap szívbajról írt, néhány orgánum utalt csak a görcsös fulladásra, mások öngyilkosságot gyanítottak.
„Szegény Papír”, így emlegette még évek múlva is a színházi sajtó a néhai táncos-komikust, aki, mint minden nagy nevettető, titokban drámai szerepekre vágyott, és akinek saját életében jutott az a tragikus főszerep, amelyet a színpadon sosem alakíthatott.
Az újpesti közönség a tragédia után sem maradt hálátlan: temetése az egész várost gyászba borította, az izraelita temetőben álló síremlékére pedig 1914-ben indult díszelőadással egybekötött közadakozás.