Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetében bőven akadnak homályos vagy alig tárgyalt fejezetek. Ezek közé tartozik a korábbi Királyi Országos Gyűjtőfogház, mai nevén a Budapesti Fegyház és Börtön felszabadítása is, amelyben kulcsszerep jutott egy akkor még „határozottan kommunista”, újpesti melós srácnak, aki mégis a helyi forradalmi bizottság aktív tagja volt.
Az ’56-ban mindössze 26 éves Péterfi Miklós forradalmi tevékenysége ugyan jóval sokrétűbb, most csak azt a mozzanatát emeljük ki, amelynek több száz ember köszönhette a szabadságát.
Pilátus a krédóban
Péterfi Miklós (1930–1983) (Forrás: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)
Péterfi saját bevallása szerint is kommunista érzelmű volt. Már a Nap utca 13-ban felcseperedve is aktívan kivette a részét az illegális mozgalomból: édesapja szervezett munkás volt, aki rendszeresen tartott politikai összejöveteleket. Péterfi 1945-öt felszabadulásként élte meg, a Rákosi-rendszer kiépülése alatt pedig ököllel sem volt rest szembeszállni a kommunista párt ellenségeivel.
1952-ben felvették a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára, ahol aztán szembekerült a pártelit „álproletár” értelmiségeivel, akik „kockafejű, mosoly nélküli, humortalan, idegen (…) «putyilovgrádi» forradalmárt”akartak faragni belőle. Ezt nehezen tűrte az egyébként hazafias érzelmű, fejlett szociális érzékű, bővérű ember, aki a diktatúrán is „szeretett röhögni”.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy aktív szerepet vállaljon az újpesti forradalmi bizottság munkájában. A mentőakció ötlete az alábbi módon merült fel benne:
„Amikor Vácról jöttek rabok, azok mondták, hogy a Gyűjtőben még mindig benn vannak. (…) Elhatároztam (…), hogy márpedig a Gyűjtőből ki kell szabadítani az ott lévő politikai elítélteket!”
Tűzképtelen tankok és zöld ávósok
Október 30-án Újpesten is elterjedt a hír, hogy az ÁVH megszállta a Kozma utcai börtönt, ahol az elfogott felkelőket akarják kivégezni.
Péterfi Miklós igazságérzetét nem hagyta nyugodni a dolog, és úgy érezte, ha már módjában áll, akkor cselekszik. Október 31-én kiment a folyamőr laktanyába, amelynek állományát korábban ő nyerte meg a forradalom ügyének, és az ottani matrózokból, utászokból és a rétsági páncélos erőkből toborzott önkéntes egységet. Az újpalotai tüzérekkel bemérette a Gyűjtőfogházat, maga mellé vett még egy-két szakasz újpesti és kőbányai nemzetőrt, majd nagyjából 150 emberrel, az éjszakai órákban megindult az akció.
Az egyébként tűzképtelen harckocsik körözni kezdtek a börtön körül, célkeresztben tartva a parancsnoki épületet és az őrtornyokat. Péterfi egy folyamőr kíséretében bement a Gyűjtőbe, ahol egy merész blöffel szerelte le a megbízott parancsnokot, Bakondi Lajos alezredest:
„Szeretném figyelmeztetni, ki van adva a tűzparancs! A belépésemtől számított harminc perc múlva lép érvénybe, csak én vonhatom vissza, személyesen. A parancsnok közölte velem, hogy ávósok nincsenek. Kiderült, hogy vannak”
– áll Péterfi visszaemlékezéseiben.
Az őrségben úgynevezett „zöld ávósok”, a belügyminisztérium alárendeltségébe tartozó határőrök, illetve egy „operás”, azaz politikai nyomozókból álló operatív csoport teljesített szolgálatot. Utóbbiakat Péterfi egy külön helyiségben, álmukban lepte meg és egyedül tartóztatta le.
A pokol is csak piknik
A börtönben uralkodó általános körülményekre a következőképpen emlékezett vissza:
„Dante a pokol tornácán pikniken érezhette magát ehhez képest! Éjszaka, 15-ös égők, klotyó (…), kübli a sarokban, emberek a zárkákban. (…) Az a bűz, az az emberszag, az a börtönszag, az a nyomottság azon az osztályon!”
A Gyűjtőfogház madártávlatból az 1890-es években
Péterfi az akció közben meglepetten konstatálta, hogy olyan helyzetbe került, ahol neki jelentenek őrök és elítéltek. Később ezzel kapcsolatban így fogalmazott:
„Egyszemélyi felelős voltam, mert az ötlet kiagyalója, a szervezője, a parancsnoka én voltam – egy fiatal legényembert megütött a történelem szele… eszköz voltam a történelemben.”
Himnusz a folyosón
Nem ragadtatta magát arra a túlzásra, hogy ő döntse el ott helyben, melyik elítélt van jogosan a falak között, és ki az, akit szabadon kell engedni. Annak ellenére sem, hogy az ávós őrök próbálták belekényszeríteni ebbe, amikor kiengedték a rabokat a cellákból.
A kihívást azzal oldotta meg, hogy az őrséget a megbízható politikai rabokra cserélte, és Luka László ideggyógyász vezetésével úgynevezett „szabaduló bizottságot” alakított. Az ávósokat pedig Király Béla vezérőrnagy, budapesti városparancsnok utasítására hivatkozva őrizetbe vette, majd Újpestre, a városháza pincéjébe internálta.
A felszabadított közel ezer rab a folyosókon, a meghatottságtól elcsukló hangon énekelte a Himnuszt. És bár az ávósokat – köztük Nagy Imre későbbi kivégzőjét, Karácsonyi Tibor őrnagyot is – agyon akarták lőni a felkelők, erre végül nem került sor.
A Gyűjtőfogház az 1890-es években, az Újhegyi út felől
Ezután kerülhetett sor másnap arra, hogy a Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Bizottmánya bizottsága intézkedhessen „a Rákosi-rezsim ideje alatt elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőinek haladéktalan szabadlábra helyezéséről”.
Kegyelemből életfogyt
Az esetről később több verzió is napvilágot látott, amelyek a foglyok szélnek eresztéséről és az ávósok elleni kegyetlenkedésekről szóltak, ám ezek koholmányok. Erre az is bizonyíték, hogy Péterfi Miklós későbbi halálos ítéletét végül életfogytiglani börtönre enyhítették, amelyből 12 évet töltött rács mögött.