Idén 66 éve annak, hogy Újpesten is megtörténtek az 1956-os forradalom és szabadságharc felemelő és tragikus pillanatai. A nemzeti felkelést november 4-ére a szovjet csapatok vérbe fojtották, a november 7-én hatalomba lépő Kádár-kormány pedig gőzerővel látott neki az újabb diktatórikus rezsim kiépítésének. A pillanatnyi szabadság levegője azonban még érezhető volt itt-ott, és a történtek a pártállami apparátust sem hagyták érintetlenül. Erről tanúskodik a IV. Kerületi Tanács forradalom utáni első üléséről készült jegyzőkönyv is.
Újpest akkori közigazgatási szerve november 25-én ült össze a városházán, hogy megvonja a közelmúlt eseményeinek mérlegét. Eleve az sokatmondó, hogy a testület nagyjából fele, 72 személy nem jelent meg az ülésen, illetve kilenc fő lemondott a tisztségéről.
Dr. Gálhidi Béla az 1950-es években (Forrás: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)
A dokumentum leginformatívabb része dr. Gálhidi Béla, tanácselnök-helyettes – kis híján az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke – beszámolója, amelyből számokban ismerhetjük meg a harcok következményeit. „Belövés következtében” 52 lakóház sérült meg és 57 család vált hajléktalanná. Az ütközetben „romosodott” az Árpád út eleje, a Könyves Kálmán Gimnázium és környéke, a Rezi Károly (ma Király) utca és a Jókai utca, a Váci út 24-28. és környéke, és több középület is jelentős károkat szenvedett.
A Gálhidi által „a magyar élet nagy erejű megnyilvánulásaként” emlegetett forradalmi események 34 újpesti életét követelték: 29 férfiét és öt nőét.
Szilánkok a porból
Helyszűke miatt a további említésre méltó érdekességeket csak röviden idézzük:
Gál Lajos hatósági intézkedést kért az Állami Áruház előtt tanyázó, „igen rossz kinézésű társaság” – valószínűleg hazafias fiatalok – ellen, akik a Népszabadság példányait gyújtogatták.
A kerületben sok rémhír terjedt, köztük az is, hogy az orosz katonák válogatás nélkül fogdossák össze a fiatal gyerekeket, amiért sok dolgozó nem volt hajlandó munkába állni és egyedül hagyni a családját.
Borsos János ellen a Temetkezési Vállalat eljárást helyezett kilátásba, amiért közvetlenül az újpesti harcok elültével, de még a budapesti csaták idején a Megyeri Temetőben, saját becslése szerint 200 önkéntessel sírokat ásott, hogy az utcán fekvő halottakat eltemethessék. A hivatalos szerv a nagyjából 25, végtisztességet kapott ember után járó temetési költséget reklamálta a tanácstagon.
Szalai Lászlóné pedig a következő kijelentést tette a forradalomról:
„Azok, akik harcoltak a jogos követelésekért, azok nem voltak csibészek. Mindenki megemelheti a kalapját azok előtt, akik a Bem-szobornál 23-án részt vettek a tüntetésben. Állítom, mert szemtanúja voltam annak, hogy az ávósok lőttek a fegyver nélküli asszonytömegbe. Ugyancsak láttam, hogy a Tejcsárda tetejéről ávósok lőttek az orosz tankba azért, mert az nem lőtt a nép közé. Hogy ez ellen fellázad a nép, ez jogos.”
A jegyzőkönyv hasonló kijelentései természetesen nem voltak és nem is lehettek az őszinte szembenézés példái, mivel kullancsként lógtak rajtuk a villámgyorsan berendezkedő Kádár-rendszer „népi demokráciát megdönteni akaró ellenforradalmárokról” szóló paneljai, amire ebben az iratban is találunk példát. Ennek ellenére a helyzet bizonytalanságát és némelyik tanácstag ingadozását jól mutatják az egyrészt-másrészt megfogalmazások, amelyek jelezték: a hatalom ekkor még nem sejtette, meddig sikerült elaltatni a magyar szabadság szellemét.